19. Rész
Mivel nem válaszolt, visszaakartam menni a pult mögé, de abban a pillanatban ahogy megfordultam, hallottam, hogy elindul. Visszafordultam és majdnem beléütköztem.
- Sajnálom.
- Mit?
- Hogy megbántottalak.
Mérges voltam, de ez most valahogy őszintén hangzott és a dühöm csillapodott. Bólintottam, majd kézen fogtam és az asztalhoz húztam. Éreztem, hogy az elején meglepte váratlan helyzetváltásom, de azért nem ellenkezett. Leültettem, majd a pulthoz mentem, hogy tálcára tegyem a stamp vodkákat és felszolgáljam magunknak.
- Előbb igyunk, aztán kérdeznék valamit.
- Gondolod, hogy le kell itatnod ahhoz, hogy válaszoljak neked?- kérdezte komolyan, de a szemeiben már mosoly látszott.
- Hát, fő az elővigyázatosság.- mondtam derűsebben.
Fogtuk az italt, majd egymás szemébe nézve lehúztuk, ahogy azt illik. Égetett és mart, de nem érdekelt ez most pont így volt jó.
Elsiettem üdítőért is kísérőnek, persze neki is hoztam. Visszaültem és rágyújtottam, mert láttam, hogy közben ő is így tett.
Hogy a fenébe kérdezzem meg tőle, hogy miért ekkora paraszt ha a suliról van szó?
- Azt szeretném kérdezni…
- Reméltem, hogy már elfelejtetted…
- Tudni szeretném, hogy miért annyira más ott, mint itt?
Láttam, hogy nem lepődött meg kérdésem hallatán, valószínűleg pontosan erre számított, de úgy tűnt még mérlegeli lehetséges válaszát, ezért folytattam.
- Tudom, hogy tegnap lerendezted annyival, hogy mindennek meg van a maga oka és gondolom nekem, mint félig idegennek teljesen be kellene érnem ezzel a válasszal, de…
Nem tudtam folytatni, mert kerestem a szavakat, amelyek valahogy elvesztek útközben.
Láttam, hogy még mindig nem biztos abban, hogy válaszolni szeretne, mert lehúzott még egy vodkát…
- Tudod, a szüleim meghaltak…
- Ó sajnálom!- de befogtam, mert csendre intett.
- Már évekkel ezelőtt. Túl vagyok rajta.
Nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy meggondolja magát.
- Van egy húgom, aki a világ egyik legédesebb kislánya, de van egy hibája… Az, hogy nincsenek szülei akik megadhatnák neki az anyagi biztonságot.
Valójában nem annyira gyerek már, tizenhat éves, de ettől nekem még kislány.
Suli mellett négyórás munkát vállalt, ahogy ti a is a lányokkal. Most meg van mindenünk, nincs okom panaszra, de ha elveszítem az állásom akkor újra a szakadék szélén fogunk táncolni.
Nem tudtam mit felelni, Fel kellett dolgoznom a hallottakat. Szóval ezért ilyen, mert nem akar hibázni, és úgy gondolja ha egy kicsit is leereszt beüthet valami. Valahogy mégiscsak változtatni kellene ezen. Egy tanár nem attól jó tanár, hogy mogorva és senkihez sincs egy jó szava sem, hanem attól érti amit csinál, és megtudja magát értetni a hallgatókkal is.
Robban pedig minden megvan ehhez, csak rossz úton indult el.
- Nézd így már megértelek és sajnálom, hogy ehhez az kellett, hogy elgyere ide.
- Te most azt sajnálod, hogy bunkó voltam veled és ezért jogosan megharagudtál?
- Azt hiszem…
- Nézd azért jöttem utánad, mert nagyon is számít, hogy ki mit gondol rólam, pláne ha tudom, hogy valaki haragszik rám, sőt, valószínűleg jogosan, legyen az barát vagy idegen.
- Látod pont ez az! Ez is mutatja, hogy mennyire kedves ember vagy, mert ha olyan lennél, mint amilyennek az egyetemen mutatod maga, akkor korántsem izgatna, hogy valakit esetleg megbántottál, pláne nem annyira, hogy ott hagyd a barátaid és ide gyere.
Ismét csend. Elgondolkozó tekintete ezúttal rajtam állapodott meg.
- Ha nem volt pénzetek miből fizetted az egyetemet és a húgod ellátását?
- Barátok... Sokkal tartozom nekik. Már ismertük egymást amikor a tragédia történt, hiszem szinte gyermekkorunk óta jóbarátok vagyunk. Sam felajánlotta, hogy lakhatunk nála, így a családi házat eladva elég pénzünk lett, hogy a mindennapokkal ne legyen probléma. Tom családja pedig nagyon pénzes így befolyásosak a legfelsőbb körökben. Nekik köszönhetően kaptam meg az egyetemi ösztöndíjat. Mondanom sem kell, hogy előtte csak erős közepes voltam, mert nem izgatott annyira a tanulás, mint a haverokkal lógás, de ekkor megváltozott a helyzet. Jó jegyeket akartam, hogy ne legyek hálátlan jótevőimmel szemben.
- Tényleg rendesek ezek a srácok.
- Igen, azok. – mosolygot Rob úgy, mintha valamelyik családtagját dicsértem volna.
- Nincs kedved visszajönni velem a többiekhez?
- Lenne kedvem, de nem tehetem, mert már elvállaltam a négy órát. Tudom, hogy nincs senki, de ez Markot eddig sem zavarta.
- Jó ez a hely, én nagyon szeretem. Tommal azóta ide járunk, hogy átköltöztünk Londonból New Yorkba. Nem szeretjük a zajos, zsúfolt helyeket.
- Igen, ez is egy kicsit olyan, mint az a hely, ahol tegnap voltunk. Amolyan művész tanya.
- Pontosan. Érdekes, hogy te is észrevetted. Vonzódsz a művészetekhez?
- Igen, de, mint láthattad semmiben sem vagyok jó. Csak nézni és hallgatni szeretem.
- Nem tudom, miért jössz mindig azzal, hogy nem vagy jó. Egyedül röplabdázni láttalak, jó az egyenlőre tényleg gáz, de hát még sohasem csináltad előtte. Majd most megtanulod.
- Igenis tanár úr- nevettem.
- Jajj ne már, ezt ma többször meg ne halljam ha kérhetem- nevetett velem Rob.
- Igyunk még egyet- mondta úgy, mintha az alkohol lett volna a téma.
- Nem mész vissza?
- Azt hiszem tudnak nélkülözni egy estére. Csak nem hagylak itt unatkozni, ha már egyszer én juttattalak ide.
- Rendes vagy.
Rám mosolygott, a szemei csillogtak, és egyszerűen elvesztem a tekintetében.
- Tudod, egy dolgot sajnálok.
- Mit?
- Ma nem hallhattalak titeket énekelni…
- Nem hagytál ki semmit, de igazán.- nevetett újra.
- Kérlek!
- Mit szeretnél?
- Énekeld el nekem a tegnapi számot…
- Nem.
- Miért nem- könyörgő szemekkel néztem rá.
- Ez a nézés… Na jó, de csak egy feltétellel.
- Bármit!- bátorodtam fel a lehetséges pozitív válasz hallatán.
- Utána karaoke-zol velem.
- Ne nem azt nem! Az órán is felsültem, nem tudok mások előtt énekelni.
- Hát én visszamehetek a kirakat elé, hogy onnan nézzelek…
- Te kukkoltál?
- Nem, csak benéztem,hogy itt vagy-e még, és hát… Itt voltál.
Elvörösödtem. Annyira szeretném hallani azt a számot, és végül is annál égőbbet már úgysem alakíthatok ma, mint amit már úgyis látott.
- Rendben Egyeztem bele végül, de remegő hangom már most elárulni látszott.
