17. Rész

17.Rész

Duzzogva fordultam meg, mint egy kisgyerek, akinek a kezéből egymás után kétszer is kivették a nyalókát.
Szinte nem is sétáltam, hanem csak vonszoltam magam.
Megálltam előtte és vártam, de szigorúan kerültem tekintetét, mert nem akartam, hogy meglássa dühömet.
- Rendben akkor kezdjük. Mutass nekem egy igazi kosárütést!
Na persze, tök logikus, ha eddig nem ment, majd most varázsütésre sikerülni fog…
Kivettem a kezéből a labdát és távolabb mentem, majd felé fordultam. Próbáltam koncentrálni, mert semmi kedvem nem volt a leszúrásait hallgatni.
Feldobtam amennyire csak tudtam egyenesen fölfelé, majd felemeltem a kezem és behajlítottam az ujjaim. Éreztem ahogy a labda becsusszan a kezembe, tökéletesen illeszkedve bőrömhöz, de annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem ellökni magamtól Rob irányába és így majdnem a fejemre esett.
- Még egyszer!
Hát ilyen nincs, még csak ki sem élvezhetem ezt a röpke dicsőséget, semmi bátorítás, csak gyerünk, gyerünk, gyerünk!
- Igen Uram!- mondtam egyenesen a szemébe nézve.
Nem vártam meg reakcióját, hanem egyből feldobtam a labdát és próbáltam ugyanúgy fogadni, mint az előbb. Sikerült! Most már nem lepődtem meg, hanem egyből Rob felé löktem, bár az ív nm volt szép, túl laposan szállt, de az irány és a távolság tökéletes!
- Akkor most úgy próbáld, hogy behajlított térddel várod a labdát, és amikor megérkezik a térdből felemelkedve kikíséred a labdát, miközben felém íveled.
Mindeközben mutatta is a mozdulatot, elmondva sokkal bonyolultabban hangzott, mint látva.
Követtem a mozdulatát.
- Egyenes a hát!
Na már megint kezdi, de rendben, ha egyenes akkor egyenes! És mi lenne ha gerinc ferdülésem lenne? Akkor mit találna ki, végigmenne rajtam egy úthengerrel csak, hogy kiegyenesítsen?
- Kristen!
- Jól van egyes a hát!
Feldobtam a labdát és azt tettem, amit mondott. Sokkal nagyobb erővel tudtam ellökni a labdát és nagy ívben megérkezet Rob kezébe.
Remek!
- Végeztünk?- Kérdeztem reménykedve.
- Hogy mi van? A különóra minimum egy órás!
- Na ne!
- Talán nem tetszik valami?
Hát azt most sorolhatnám… De nem adom meg neki amire vágyik. Már egyszer elmondtam neki, hogy milyen tanárként, akkor azzal elintézett, hogy mindennek megvan a maga oka, hát nem firtatom tovább.
- Csak csináljuk jó?
- Akkor most ebből megcsinálsz még egymás után tízet, aztán áttérünk az alkarra.
Nem válaszoltam, csak hozzáláttam a feladathoz. Kettőt elszúrtam és előröl kellett kezdenem, amíg mind a tíz nem ment egymás után hibátlanul.
Nem kaptam egy percnyi pihenést sem. Alkarral folytattuk.
Rob dobta a labdát, nekem fogadnom kellett alkarral, majd egyenesen visszaívelni edzőm kezébe.
Ez egész jól ment, nem is tartott sokáig.
- Rendben mára végeztünk.
Fáradt voltam, izzadt és nyűgös.
- Köszönöm Uram! Viszlát!- mondtam félvállról és kisétáltam az ajtón.
Utánam szólt valamit, de nem érdekelt, csak pihenni akartam.
Felhívtam Mark-ot, hogy nagy gond lenne-e a ma nem mennék be, de azt mondta semmi probléma, azt a három-négy embert ő is kitudja szolgálni.
Lefürödtem és egyből ledőltem. Nem tudtam elaludni, mert a gondolatok nem hagytak nyugodni. Egyszerűen még mindig nem sikerül megfejtenem ezt a srácot, minél többet vagyok vele annál bonyolultabb. Értem én, hogy tanár, na de könyörgöm, most csak ketten voltunk, simán lehetett volna ugyanolyan jó fej, mint tegnap este.
bekapcsoltam a tévét, hogy legalább az elterelje egy kicsit a figyelmem, és a tankönyvem is magam elé húztam. Szerettem úgy tanulni, hogy közben be volt valami kapcsolva, akár zene, akár a tv, mert furcsa, de így valahogy jobban tudtam összpontosítani. A síri csendben csak jobban elkalandoztam a tananyagtól. Egyszer valaki azt tanácsolta, hogy naplót kellene vezetnem, mert annyi gondolatot magamban tartok, ami egyszer csak fel fog emészteni, hogy ez nem egészséges. Próbálkoztam vele, de őszintén szólva rém unalmas volt. Én tudom, hogy mi történt akkor is ha nincs leírva, egy napló meg személyes tárgy és már nem olvassa, akkor meg mi a fenének. Az a baj, hogy túl sokat agyalok. Minden apró talányra van minimum öt, egymástól teljesen eltérő variációm.
- Kristen! Kristen! Kellj fel álomszuszék!
- Mi? Ki?
- Ejj, mi nagyban dolgozunk, te meg itthon pihengetsz kényelmesen…
- Bocs. Sziasztok.
- Mi történt?
- Különóra…- csak ennyit bírtam kinyögni.
- Oh… És akkor most bulizni sem jössz?
- Ma? Nem a holnapi napot beszéltük meg?
- De, de Tom írt egy sms-t, hogy valójában ő ma estére gondolt, csak azt nem vette figyelembe, hogy amikor holnapot mondott, akkor már rég a mai napot éltük.
- Egy pillanat… Kinek írt Tom?
- Neked! Bocsi, de annyit rezgett a telefonod, hogy muszáj volt megnéznünk.
- Tomnak nincs is meg a számom…
- Hát… De meg van neki…
- Melyikötök volt?
- Ö… Nem vagy éhes?- kérdezte Shane és feltűnően menekülőre fogta a dolgot a konyha felé.
- Ezt most nem mondd komolyan?
- Nyugi már, te is bírod őket nem? Egyébként a miénk is megvan nekik.
- De. Éhes vagyok. Mondtam, mert nem akartam ezen veszekedni. Kikeltem az ágyból és már araszoltam is a fürdőbe. Ahogy becsuktam az ajtót meghallottam Madie hangját amint utánam kiált:
- Akkor megyünk ma?
Azok után ahogy ma Rob viselkedett…
- Nem!
- Ne már…
- Bocs. Fáradt vagyok, de ti menjetek csak nyugodtan! Komolyan.
- Jó, még eldöntjük, de nagyon jó lenne ha te is jönnél, mert nélküled nem az igazi.
- Csajok… Ez nagyon kedves, de egyszerűen nem bírom magam rávenni. Figyelj ha meggondolom magam utánatok megyek jó? Majd írjatok egy sms-t a hely címéről, hogy ha így történjen megtudjam mondani a taxisnak.
- Úgysem fogsz jönni, ahogy ismerlek. De rendben… A cím amúgy is fontos.

Amint megvacsoráztunk, egyből készülődni kezdtek. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, kezdtem magam furcsán egyedül érezni…

Kérdés:

Sziasztok! Zsu feltette azt a kérdést, amire már számítottam. :)
Nem akarok-e Rob szemszöget írni, ha csak egy pár sort is egy részben...
Nos... Elgondolkodtam rajta még mielőtt elkezdtem volna írni magát a történetet...
Arra gondoltam, hogy nem írnék Robos szemszöget legalábbis még egy ideig...
Az okom pedig az, hogy ha tudnátok Rob mit gondol, akkor hol lenne az izgalom? Akkor hol lenne a találgatás? :D
Később szívesen írok nektek akár teljes részes Rob szemszöget is, de akkor majd Kris szemszöget nem kaptok :P
A kis titkaikat megszeretném tartani a megfelelő alkalomig, ugyanis nem szeretném ha nyálcsorgatva aludnátok olvasás közben :D

Írjatok ha máshogy látjátok :D

16. Rész

Ezt a részt, most a chates Fa-Sza-Nyú-Sapi alakulatnak ajánlom, meg Devyl-nek akivel sajnos csak két szót váltottam, és Puszmónak, akit jó ölelgetni :D És természetesen annak a 8 embernek aki még ilyen későn is itt van! Minden tiszteletem a tiétek! (L)

16. Rész

Aú ez a fény még a csukott szemhéjamon is áthatol!

Mennyi az idő? Az órám még nem is csörgött.

Próbáltam kinyitni  a szemem, de ólom súlyú volt… Valakinél egy feszítővas esetleg?

Nagy nehezen azért sikerült, bár közben vagy ötször megvakultam az egyre táguló fénycsíktól.

Kitapogattam az órát és a szememhez emeltem.

Hogy mennyi??

Ne már! Tíz óra, ami azt jelenti, hogy az első két órát már lekéstem, és mire elkészülök lőttek a harmadiknak is! Remek.

Rendben van, hogy ez egy egyetem, ahol nem veszik komolyan a hiányzásokat, de most kérhetem el az anyagot ráadásul még sosem történt velem ilyen. Mondjuk olyan jó estém sem volt még soha, mint a tegnapi.

Ahogy erre gondoltam, egyből jobb kedvem lett. De hol vannak a lányok és miért nem ébresztettek fel?

Erre a kérdésre akkor kaptam választ, amikor elvánszorogtam a hűtőig. Az apró mágnes figura alatt egy üzenet lapult nekem címezve.

„ Kris! Ne haragudj, hogy nem ébresztettünk, de úgy gondoltuk egy kis pihenés rád fér. Mi is lekéstük az első órát. Az ébresztődet beállítottuk fél tizenegyre. Puszi: Shane, Madie.”

Hát lehet rájuk haragudni?

Gyorsan /csiga lassúsággal/ lefürödtem, majd bekaptam pár falat kiflit és már futottam is órára.

Az egyik lányt felismertem, tudtam, hogy ő is egy szakra jár velem és amilyen mázlista vagyok pont akkor volt ma órája amikor nekem is lett volna. Nagyon kedves volt és gyorsan elmondta, hogy miről maradtam le, mint kiderült csak azt vettük ma ami a könyvben is benne van.

Ezután kicsit nyugodtabb voltam, fél egy körülre pedig annyira megéheztem, hogy levánszorogtam a menzára, hogy kész ételt kaphassak és gyorsan.

Főzeléket választottam, mert az nem tartozott a nehéz ételek közé, elvégre hamarosan mehetek sportra, amit egyrészről várok másrészről kevésbé…

Egyrészről várom? Na ezt sem mondtam volna még két napja. Ez egyértelműen Rob és a fiúk érdeme.

Hazamentem, hogy átöltözzek és lerakjam a táskám, majd elindultam a tornacsarnok felé.

Amikor beértem már labdákat pattogtattak a lányok, pedig nem késtem egy percet sem.

Rob hangját a szertárból hallottam, ha jól sejtettem épp a röplabdahálót adta ki pár ott lévőnek.

Ahogy meghallottam őt egyből eszembe jutott a tegnap esti dal és önkéntelenül is dúdolni kezdtem.

Merengésemben a társa zavart meg, aki egy labdát nyomott a kezembe mosolyogva.

July-nak hívták, mint később kiderült, és ő is hozzám hasonlóan „rajongott” a sportokért.

-         Akkor mindenki álljon párba és kezdje a labdával való bemelegítést. – jött elő Rob  szertárból újra a morcos ábrázattal.

Fej felett átdobás, aztán egykezes, majd jöttek a nehezebbek, vagy inkább fájdalmasabbak.

Eddig egész jók voltunk, de amikor újra megéreztem a fájdalmat enyhén felszisszentem.

A labda félreesett, de July gyorsan visszahozta és folytattuk.

Robnak igaza volt, alig tíz perc folyamatos ütögetés után rá kellett jönnöm, hogy már nem is érzem a fájdalmat, egyedül karom enyhe pirossága árulkodott az erőlködésről.

A kosárérintést folyamatosan elrontottam, egyszerűen nem bírtam olyan nagy ívben eltaszítani a labdát, hogy az átrepüljön Julyhoz.

Rob épp a közelemben volt egy ilyen bénázásnál. Nem akartam, hogy lássa szerencsétlenkedésem, de sajnos lehetetlen volt, hogy ne vegye észre.

Odajött hozzám és kiette a labdát a kezemből.

-         Így fogd a labdát- mutatta a helyes a tartást.

-         Mintha a karmaid lennének. Hajlítsd be az ujjaid. Csak lazán, hagyd, hogy a labda belecsússzon, mintha a kezed egy baseball kesztyű lenne.

Megpróbáltam ellesni, hogy- hogy csinálja, de a következő ívem is túl kicsi lett.

Rob közben elindult visszafelé, hogy a többiek teljesítményét is ellenőrizze. Egy lánynak máris különórát javasolt. A legnagyobb meglepetésemre a csaj rákacsintott a barátnőjére, majd egy gyönyörű kosárérintést csinált. Hát ez hihetetlen. Hogy az emberek mikre képesek egy kis figyelemért. Mégis mit gondol, hogy Rob majd kikezd vele, vagy inkább, hogy ő kezdhet ki Robbal?

-         July is folyamatosan elszúrta az átadásait, így szinte egész órán a labda után futkoztunk.

Miután elpakoltunk Rob mindenkit leültetett, mondandóra hivatkozva.

-         Az az igazság, hogy egész jó kis csapatot lehetne összeállítani az itt jelenlévőkből.

Ezek az érintések a röplabda alapjait képezik, amíg ez nem megy pontosan, nem léphetünk tovább. Mivel egy csapat vagyunk nem tartom igazságosnak, hogy a csoportot különvegyem, így mindenképpen marad a különórás megoldás. Felsorolom a neveket, akiknek mindenképpen több gyakorlásra van szükségük, hogy együtt továbbmehessünk.

Tátott szájjal vártam a neveket, bár titkon azt reméltem az én nevem nem lesz benne. Csak nem szégyenít meg itt, mindenki előtt. Már valamennyire ismer, akár külön is megtaníthatná, mindenféle kötelező óra keretein kívül.

Beky Still, July Cool, Rebeka Miller, Jeky Hunt és Kristen Stewart. Veletek később egyeztetem az időpontokat, a megjelenésre az első órán elmondott szabályok vonatkoznak.

Kész… Dühös voltam. Tudtam, hogy béna vagyok, de ez akkor is megalázó volt. Próbáltam magam lenyugtatni, nem szerettem volna hisztis libának tűnni, elvégre tényleg nem várhattam el, hogy kivételezzen velem egy bulizós este miatt. Ő már tegnap is megmondta, hogy a két dolgot külön szeretné venni.

Az agyam ezekkel mind tisztában volt, de valahogy most mégis rosszul esett.

-         Stewart. – kiáltott utánam.

Megfordultam, bár legszívesebben tovább mentem volna, mint aki meg sem hallja. És mi ez a Stewart?

-         Igen?

-         Most kezdődik a különórád!