62. Rész
A gép annyira rázkódott, hogy konkrétan a gyomrom is felkeveredett, mégsem ez volt a legnagyobb problémám, hanem a félelem. Görcsösen szorítottam Rob kezét, aki egyik kezével magához ölelt, mintha ezzel megtudna védeni minden természeti katasztrófától, s közben a stewardes hölgyet kereste tekintetével. Mondanom sem kell, hogy ilyenkor sehol sem mászkált egy sem, pedig hivatalból nekik kellene nyugtatni az utazókat. Persze én ezt is megértem… Azt hiszem egy zuhanás pillanatában nekem is teljesen mindegy lenne, hogy ki mennyire ideges, hiszen akkor már úgyis teljesen mindegy.
- Rob…- próbáltam neki mondani valamit, de egyszerűen túl rosszul voltam ahhoz, hogy megtegyem. Rob így is rám nézett, majd rajtam keresztül ki az ablakon.
- Próbálj megnyugodni egy kicsit, ha jól látom egyenlőre vízszintesen haladunk, nem zuhanunk.
Nagy levegőt vettem majd két kisebbet és próbáltam, ezt a ritmust megtartani. Rob az arcom vizslatta, majd hirtelen kikapcsolta a biztonsági övet és felpattant.
- Rob?...
- Suttogtam teljesen kétségbeesve és továbbra is görcsösen kapaszkodtam kezébe.
- Kristen kicsim… hajolt le hozzám és még a legnagyobb pánikban is meghatott kedves becézése. – Szeretném megtudni, hogy mi történik, mert mindenki csak pánikol és lehet, hogy teljesen feleslegesen. –
- Értem.- Mondtam, bár bólintásom azt hiszem jobban érzékelhető volt, mint hangom.
Rob a kezeinkre nézett, mire én is észbe kaptam és lassan egyesével lefeszegettem ujjaim csuklójáról.
Rob még utoljára rám vetette aggódó tekintetét, majd lehajolva megcsókolt, minek hatására ajkam remegése kicsit alább hagyott.
/Rob szemszöge/
Kristen édesen aludt én azonban megérezve a gép remegését úgy gondoltam itt most mindennek vége. Eleve tartottam a repüléstől azt hiszem azóta, amióta csak az eszemet tudom. Olyan volt, mintha a legrosszabb rémálmomban találtam volna magam. Katasztrófafilmek tucatjai játszódtak le elmémben, elképzeltem, ahogy a gép szárnyai leszakadnak és már a földet érés előtt felrobban az egész szerkezet. Szinte már a hirtelen hőt is éreztem arcomba csapódni. Próbáltam magam lenyugtatni, menekülési útvonalakon törtem a fejem, mint például az ejtőernyő. Bevallom őszintén az első pillanatokban annyira pánikba estem, hogy önző módon teljesen megfeledkeztem Kristenről egészen addig a pillanatig, míg meg nem mozdult a vállamon. Egyből ránéztem, mint, aki akkor eszmél rá a valóságra, és valahogy minden átlényegült. Akkor éreztem először, hogy ő már tényleg az életem része, sőt annál sokkal több. Jobban féltettem, mint saját magam. Kinyitotta szemét, és végignéztem, ahogy mosolygós, álmos tekintete rémülettel és kétségbeeséssel telik meg. Hiába keresgéltem senkit sem láttam, aki válaszokat adhatott volna, Kristen viselkedése pedig pont olyan volt, mint az enyém pár perccel ezelőtt. Kezem szorította, és éreztem, ahogy egész testében megremeg. Akkor döntöttem úgy, hogy ez így nem mehet tovább. Ez a lány, a szerelmem lassan sokkot kap, és ha már én magam, a körülményekre való tekintettel egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy megnyugtassam, akkor cselekedni kell és beszélni azzal az emberrel, aki biztosan tudja, hogy ilyenkor mi a teendő és ő nem más, mint a pilóta.
Amikor Kristen elengedte kezem majdnem elgyengültem, féltem magára hagyni. Valahogy mégis sikerül eljutnom a gép feléig bár mindenbe kapaszkodtam amibe csak tudtam, mert a rázkódás olyan volt, mintha egy száguldó buszon utaznék, ami egyfolytában éles kanyarokat vesz. Nem tudtam kitörölni elmémből Kris rémülettel teli tekintetét és úgy éreztem, mintha magára hagynám a legnagyobb bajban. Mikor otthagytam láttam remegő kezét, és éreztem remegő csókját. Nem bírtam tovább és visszafordultam. Szinte ugyanabban a pózban találtam, mint ahogy utoljára láttam. Szemei üvegesen meredtek előre, remegő keze szinte ugyanabban a szögben állt a levegőben, mint amikor még kezemet szorította. Azonnal letérdeltem elé és megöleltem.
Kellet pár másodperc mire felfogta, hogy újra vele vagyok, de abban a pillanatban, ahogy magához tért átölelt és megcsókolt.
- Mi történt?- kérdezte és szemembe nézve várta válaszom.
- Nem akarlak magadra hagyni…- gyere velem.
Azt hittem tiltakozni fog, de ő azonnal összeszedte magát, kikapcsolva övét felállt és tettre kész volt. Hihetetlen megdöbbenéssel néztem végig átváltozását, ilyen erős lányt még soha életemben nem láttam. Büszkeség árasztotta el testem, és általa én magam is erősebbé váltam, mintha egymást tápláltuk volna ebben a sokkoló helyzetben. Megfogtam kezét és együtt indultunk el újra a gép eleje felé, körülnézve mindenhol csak pánikot és kétségbeesést láttunk. Szülők tartották ölükben gyermekeiket, csecsemők sírtak fel, fiatal lányok sírtak a telefonba, idős párok szorították egymás kezét, és egyedülálló nők és férfiak ültek át egymás mellé. Hívők és hitetlenek együtt imádkoztak a szerencsétlenség elkerüléséért.
Mindenki megdöbbenve, de bizalommal nézett ránk, azt hiszem már nem egy ember várt arra, hogy valaki végre tegyen valamit. Próbáltunk pánikra nem pánikkal válaszolni, hanem rendezni vonásainkat annyira, hogy azt gondolják, tudjuk, hogy mit csinálunk.
A nagy, fehér ajtóhoz érve csak reménykedni tudtam, hogy az ajtó kinyílik és bemehetünk, de nem így történt. Kártyás beléptető… Remek. Tehetetlen dühömben öklömmel kezdtem csépelni az ajtót és Kristen ahelyett, hogy visszafogott volna, csatlakozott hozzám. Erőfeszítésünk nem volt felesleges, ugyanis az ajtó hamarosan kinyílt és egy légikísérővel találtuk szembe magunkat, aki nem kérdezte mit akarunk, csak egyszerűen félreállt, hogy bemehessünk. Az ajtó becsukódott mögöttünk, de körülnézve nem a pilótafülkében találtuk magunkat, hanem egy köztes kis helységben, ami láthatóan a kísérők számára volt fenntartva. Itt voltak az étkezőkocsik megrakva étellel, bár most kikötve álltak az egyik oldalon.
- Mi történik?- néztem kérdőn a kísérőkre, de szinte kiabálnom kellett, hogy hangom ne vesszen el a gép hangos zajától.
- A főnök azt mondta, hogy nincs ok a pánikra, legalábbis ha a következő húsz percet megússzuk, akkor sikeresen folytathatjuk az utat.- kiabálta vissza egy kísérő, de azért az ő arca is elég nyúzott volt.
- Belekerültünk egy vihara amit a diszpécserek nem láttak előre.- kiáltotta a másik.
- A légörvény elég veszélyes, de ez a gép jól bírja a gyűrődést- mondta egy idősebb nő.
- Akkor megkérdezhetem, hogy maguk miért itt tartózkodnak, ahelyett, hogy megnyugtassák a pánikoló utasokat?- kérdeztem felélénkülő haraggal.
- A kocsikat intéztük el- mutatott egy fiatal lány a kikötött kocsikra, de azért ő is érezte, hogy ez elég gyenge kifogás, mert egyből lesütötte szemét. – megmondom őszintén az ő arcát elnézve haragom kezdett csillapodni, mert úgy tűnt ezek a lányok pont olyan elveszettek, mint amilyen Kristen vagy akár én magam voltam pár perccel ezelőtt.
- A hangosbemondóban is bemondtuk- mondta egy másik lány.
- Hát azt hiszem ezt senki sem hallotta!.- kiabáltam vissza a nőnek, ezúttal nem a harag csak a zaj miatt.
Éreztem, ahogy Kristen nyugtatóan végigsimít karomon, és biztos voltam benne, hogy hangom mégiscsak félreérthető volt. Próbáltam az udvariasabb kiabálásom elővenni, és megkértem a hölgyeket, hogy menjünk ki az utasokhoz és próbáljuk őket megnyugtatni, mert ha tegyük fel meghalunk, akkor úgyis teljesen mindegy, hogy mi történik. Ha zuhanni kezd a gép elszabadul a pokol, ha viszont mégis csak megkegyelmez nekünk a légörvény, akkor semmi szükség arra, hogy valakit a szívinfarktus vigyen el, vagy éppen a megmenekülés utáni rossz szájíz amiért az arra kiképzett emberek nem látták el megfelelően a feladatukat.
Kristenre néztem, aki mosolyogva bólintott, és földöntúli nyugodtsága az én testem is átjárta. Szinte anélkül vettem át az irányítást, hogy felfogtam volna, mi is történik.
Az egyik nőt beküldtem a pilótafülkébe, hogy tájékoztatni tudjon minket a fejleményekről.
A másik két hölgy kíséretében pedig kivonultunk az utasokhoz, hogy mindenkit megpróbáljunk megnyugtatni. Valamiért hallgattak rám és ez nagyon jó érzéssel töltött el. Tudtam, hogy ez nem a „profi” fellépésemnek köszönhető, hanem egyszerűen csak kellett egy ember aki a sarkára áll. Nem egyszer megálltam beszédem közben, mert Kristent nézve teljesen elvarázsolt példaértékű viselkedésével. Hallottam ahogy egy idős házaspárt nyugtat, majd láttam, ahogy felemel egy négyéves forma kisfiút és a pirosra sírt szemű gyerek pár perc múlva nevetni kezdett, az édesanya pedig gyermeke felderült arcát látva szinte felszabadult és mosolyogva csókolta arcon Krist. Én is megtettem, amit tudtam. Elmondtam, hogy mit hallottunk, jó erősen kihangsúlyozva a gép biztonságára vonatkozó részeket. Közben a lány, akit a pilótafülkébe küldtem visszafutott hozzánk és közölte, hogy már csak tíz percig legyünk erősek. Négy mikrofont is kihozott, hogy ne kelljen minden egyes információval körbefutni. Próbáltuk hát egyenlő arányban megosztani a gépet s a mikrofonokat bedugva a megfelelő helyre tájékoztatni mindenkit a fejleményekről.
Az egyik hölgy szívfájdalomra panaszkodott, amikor odasiettünk hozzá Kristennel, kiderült, hogy volt már ilyen problémája, de nincs nála a megfelelő gyógyszer. Orvos után kiabáltunk, de senki sem jelentkezett, míg végül egy gyógyszerész sietett a segítségünkre, aki a leírt dobozkülső és gyógyszer szín valamint forma alapján beazonosította a korábban orvos által felírt gyógyszert. A következő percekben az általam sosem hallott latin nevet kiabáltam, míg végül egy fiatal lány jelent meg mellettünk, aki az édesanyjához utazik és emiatt van nála gyógyszer, ami ugyan nem pont az, mint amit mi keresünk, de tudja hogy az édesanyja korábban már szedte azt a gyógyszert, ami helyett most felírták neki ezt az újat, ami egy kicsit erősebb ugyan, de a célnak tökéletesen megfelel, ahogy ezt a gyógyszerész is megerősítette.
Az idősebb légikísérő hölgy hozott vizet, de közben kiderült, hogy a szívgyógyszereket, ha sürgős beavatkozás szükséges akkor a nyelv alá kell helyezni, mert a nyálkahártyán keresztül gyorsabban felszívódnak. A nő ahogy bevette a gyógyszert, szinte egyből jobban lett, és kicsit hátra döntve székét, hálás tekintetével jutalmazott minket.
Kezet fogtam a gyógyszerésszel, aki visszament a helyére. A hangos zaj kezdett alább hagyni, és a gép rázkódása is érzékelhetően csökkent. Alighogy ezt észrevettük máris jött a stewardes és mosolyogva közölte az örömteli hírt, miszerint a veszély elmúlt és a vihart magunk mögött hagytuk.
Ahogy bemondtuk a boldog hírt, mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, idegen emberek ölelték meg egymást és ahogy elkaptam Kristent azonnal megcsókoltam. Szenvedélyesen szinte megrészegülve a boldogságtól. Egy percre úgy éreztem magam, mint egy romantikus regény főszereplője, aki küzdelmek után végre elnyerte szíve hölgyét és itt a happy end. Ahogy Krissel visszaindultunk a helyünkre váratlanul mindenki tapsolni kezdett és kezet fogtak velünk. Negyed óra múlva már újra kettesben lehettünk, Kris a karjaimban volt és szinte percenként megcsókolt. Egyszer csak váratlanul rám nézett cinkos tekintetével, amit annyira szerettem, és megszólalt:
- Azt hiszed ez nagy izgalom volt? Akkor alábecsülted az előttünk álló hétvégét!- mondta majd neveti kezdett én pedig vele nevettem és közben elkapva száját újra megcsókoltam.
