63. Rész
/Kristen szemszög/
Az út további része felhőtlenül telt, akár szó szerint is. Valahogy az egész gépet átjárta a jó hangulat és úgy éreztük többé már nem idegenek között vagyunk, hanem barátok között. A légikísérők tolmácsolták a pilóta háláját, holott valójában, mi lehettünk hálásak neki, amiért egy ilyen nehéz helyzetben is tökéletesen állta a sarat és megmentett minket a közvetlen életveszélytől. Megleptek minket egy üveg pezsgővel és egy isteni vacsorával, melyből nem mertünk igazán habzsolni, mivel tudtuk, hogy anyukám is sok finomsággal vár minket odahaza. Robbal szinte tökéletes volt most a kapcsolatom és ez a légi pánik csak még jobban megerősítette. Sosem láttam még őt ennyire férfiasnak és elszántnak, egyszerűen egyik ámulatból a másikba ejtett.
A földet érés után magunkhoz vettük csomagjainkat és taxiba szálltunk. Sötét volt már, a város fényei gyönyörűen érvényesültek, és úgy éreztem otthon vagyok A levegő tisztább volt, mint a New York-i és a távolságok is sokkal nagyobbak. Rob a taxi ablakán keresztül szemlélte város, én pedig néha a távolba mutattam és hevesen magyarázni kezdtem egy-egy általam nagyon szeretett épület történetét. Rob nagy érdeklődést mutatott minden iránt, amit csak mutattam, én viszont lassan elcsendesedtem, mert tudtam, hogy már közel járunk. Izgulni kezdtem, a szívem szinte zakatolt. Rob elől persze ezt sem lehetett elrejteni és amikor kérdőn rám nézett, én csak megfogtam kezét és szívem fölé helyeztem.
- Minden rendben lesz! Mondtam már, hogy nekem nagyobb okom lenne izgulni, mint neked.
- Tudom, de egyáltalán nem vagyok rutinos ebben.
Rob nem válaszolt és én hirtelen gyanakodni kezdtem. Na álljunk csak meg egy pillanatra.
- Rob… Mond csak mégis hányadik lány vagyok a sorban, aki hazavisz bemutatni a családjának?- kérdeztem szemöldök felfonva, és visszafojtott lélegzettel vártam válaszát.
Látszott, hogy egyáltalán nem akaródzott válasz adni, csak tördelni kezdte kezét, és kisfiús mosolyával próbált elkápráztatni, hogy megússza ezt az egészet.
Éppen ekkor kanyarodtunk be az utcánkba.
- Ez nem felejtem el, és ha kettesben leszünk visszatérünk rá!- mondtam ellentmondást nem tűrő hangon és újra az izgalomé lett a főszerep.
A taxi lefékezett és gyorsan kifizettük a fuvardíjat, majd kipakoltunk a csomagtartóból.
Volt ugyan kulcsom a házhoz, de valahogy Robbal az oldalamon most inkább éreztem magam vendégnek ezért a csengőhöz nyúltam.
Odabentről kiabálás hallatszott, míg végül anyu megjelent az ajtóban.
Észre sem vettem, hogy Rob időközben mellém ért és megfogta a kezem. Anyu először végignézett Robon, láttam ahogy megakad a szeme, Rob tökéletes arcán és egyből mosolyogni kezdett.
- Gyerünk gyerekek gyertek már beljebb!- invitált be minket kedvesen, de azért látszott, hogy ő is zavarban van.
- Cameron megjött Kris és Rob!!!- kiabált anya felfelé az emeletre.
- Mindjárt megyek, csak öltözködök!
- Miért hová mész?
- Hát bulizni anya, szülinapom van!
- De hát azt hittem együtt ünnepeljük ezért hívtam Kristent is egy nappal korábban.
- Anyu gyorsan lezavarjuk ma este, aztán én elmegyek a barátaimmal, és holnap délelőtt amíg alszom ti segítetek az esküvőben is így mindenkinek sokkal egyszerűbb lesz.
- Persze, hát neked tuti kisfiam.- mondta anya, aztán beljebb tessékelt minket a nappaliba.
- Rob remélem szereted a húst, mert rengeteg féle húsételt készítettem nektek.
- Azt hiszem nagyjából mindenevő vagyok- mondta Rob kedvesen, mire anya újabb mosollyal tűntette ki, majd kiment a konyhába, hogy tálaljon.
Nem emlékszem rá, hogy mikor láttam anyát ennyit mosolyogni, egy általa idegen emberre.
- Azt hiszem anyám szívét máris sikerült megnyerned- mondtam mosolyogva, mire Rob csak lazán hozzátette, hogy ő megmondta.
Na persze…
Anya már harmadszorra fordult a temérdek kajával, mire Cameron is megjelent végre. Gyors puszit nyomott az arcomra, Robbal pedig kezet fogtak és egyből nekiesett a levesnek.
- Kisfiam úgy viselkedsz, mintha farkasok neveltek volna! Milyen véleménye lesz így rólunk Kris barátjának?
Cameron lopva ránk sandított, majd tele szájjal válaszolt:
- Anya szerintem Rob sokkal inkább Krissel lenne most elfoglalva ahelyett, hogy a családunkat elemezné.
Több dolog történt egyszerre. Cam felé repült egy konyharuha, én félrenyeltem a levest, Rob pedig a tenyerébe temette arcát, hogy elrejtse kitörni készülő nevetését.
- Tényleg hugi, éjszakára kölcsönkérhetitek a hifimet úgysem lesztek itthon, anya meg úgyis hallgatózni fog és szerintem jobb ha a zenét hallja, mint a aúúú.
Ezek szerint célba ért a rúgásom.
- Kösz bátyó nagyon rendes vagy, mond csak nem szeretnél elszíni egy cigit?
- Most a leves közben?-kérdezte tettetett ártatlansággal.
- Igen, pont most!- mondtam majd felálltam, hogy egyértelművé tegyem szándékaim.
- De siessetek!- szólt közbe anya, aki pontosan tudta, hogy miről szeretnék beszélni drágalátos testvéremmel.
Bocsánatkérően néztem Robra, aki úgy tűnt még mindig jól mulat.
Ahogy az ajtó becsukódott mögöttünk egyből Cam-re vetettem magam.
- Mégis hogy lehetsz már ilyen! Tudod, hogy ez nekem így is milyen furcsa! Anya még soha életében nem látott fiúval, nem hogy hazahoztam volna valakit bemutatni!
- Jól van nyugodj már meg! Anya nagyon boldog volt, amikor bejelentetted Robot, tudtál róla, hogy arra gyanakszik, hogy a lányokat szereted?
- Igen tudtam! De akkor is, most miért kell ilyen szemétnek lenned?
- Jaj ne már, tudod, hogy ha igazán szemétkedni akarok, akkor nem ilyen vagyok! Gondoltam nem árt, ha anya is felkészül arra, hogy ti ketten nem csak kézen fogva sétáltok, hanem vannak bizonyos khm… szükségleteitek, ezért például ne törjön rád kopogás nélkül, mint ahogy általában szokta.
- Persze, te csak egy jótét lélek vagy!
- Nem csak a bátyád. Tudod, hivatásom, hogy kényelmetlen helyzetbe hozzalak, de azért szemétkedni veled nem szoktam, ha csak nem adsz rá okot.
- Rendben., Azért fogd vissza magad egy kicsit ha kérhetlek.
- Nyugi, egy órán belül itt sem leszek.
- Te… Mond csak… Tetszik neked Rob?- kérdeztem kicsit elpirulva.
- Nem ismerem, de így elsőre jó arcnak tűnik. Ugye tudod, hogy tipikus szépfiú?
- Nem az! Igen nagyon helyes, de nem áll órákig a tükör előtt vagy ilyesmi… Egyszerűen ez csak… Vele született adottság.
- Ház azért vigyázz vele… Az ilyen pasikra minden lány rárepül.
- Kösz…
- Most mi van?- csak őszinte vagyok veled.
- Jó, mindegy. Hagyjuk.
Bátyám elgondolkodva méregetett, de aztán váratlanul megölet, én meg csak passogtam, hogy mi történt. Ritkán szokott ennyire barátságos gesztust tenni.
- Hugi, te nagyon gyagyás vagy ugye tudod! Te meg a nem létező önbecsülésed.
Te szép lány vagy- mondta erősen visszatartva egy fintort, amiért ilyeneket mond nekem. Nem azt mondtam, hogy nem vagy elég jó hozzá, egyszerűen csak ő is pasi, szóval vigyázz rá.
- De Cam te nem is ismered. Ha majd többet beszélgettek meglátod, hogy nagyon értelmes, és érett srác. Egyébként meg ha egy férfi megakar csalni egy nőt, akkor úgyis megteszi.
- Jól van, majd megismerem a te Rómeódat addig inkább nem mondok semmit.- mondta végül és kinyitotta az ajtót, hogy visszamehessünk.
A látvány mely fogadott, minden volt csak nem hétköznapi. Robot a házunkban látni, annál az asztalnál ülve ahol én a négy éves szülinapi tortám ettem tiszta maszatos arccal csak egy dolog volt, melyre valamilyen szinten még számítottam is. De az, hogy anya és Rob együtt nevetnek valamin, ráadásul ha jól látom közelebb is húzódtak egymáshoz amíg Cam-mel távol voltunk…
- Mi olyan vicces?- kérdeztem gyanakodva.
- Semmi válaszolt anya, Rob pedig csak lapított.
A vacsora végeztével annyira tele lett a hasa, hogy szinte moccanni sem tudtam. Gyorsan megajándékoztuk Cameront, aki tőlünk egy gitárt kapott amire egyből felcsillant a szeme, anyától pedig egy márkás karórát. Körbevezettem Robot és megismertettem a lakás különböző részeivel. Semmi extrát nem találhatott bene, mégis voltak helyek ahol percekre leállt, hogy jobban körülnézzen. A házunk egy átlag amerikai házhoz hasonlított. Semmi bőr kanapé, inkább csak fa bútorok roskadásig könyvvel, fényképekkel vagy éppen dísztárgyakkal.
Az emeletet Cameron és én uraltuk. A fürdőszobánk ugyan közös volt, de elég tágas ahhoz, hogy kényelmesen elférjünk benne. Cam volt olyan rendes és csinált helyet Rob dolgainak is, bár ha jól sejtem ebben azért volt némi anyai ráhatás.
Végül már csak az én szobám maradt… Rob sürgetett, de én tartottam ettől a „találkozástól” és az ajtóban toporogtam, míg végül lenyomtam a kilincset. Előre engedtem Robot és a küszöbön állva vártam reakcióját. A szobám is csak olyan volt, mint a lakás többi része, persze tele a személyes dolgaimmal. Volt egy hatalmas rajszöges tábla a falon, melyen a régi barátaimmal közös fotóink lógtak, aztán egy könyvespolc, a ruhásszekrényem, a tv és az íróasztal, melyen még mindig ott állt, az új lap-topom őse, amit még mindig nem bírtam kidobni hiszen működőképes állapotban volt, bár ha jól sejtem tele vírussal…
És végül az ágy… Pár plüssállattal nyakonöntve, ami miatt most legszívesebben a földig süllyedtem volna. Rob alaposan körülnézett, néhol elmosolyodott, pár könyvet leemelt a polcról és elolvasta az ismertetőjüket. A fényképes táblánál azt hiszem több, mint tíz percet időzött. Egy dolognak örültem, hogy a szobám pár éve át lett festve és a kislányos rózsaszín helyét átvette a zöld és bordó mintáinak keveréke. Anyát sosem lehetett egyhamar meggyőzni a nagyon kaliberű változtatásokról, de azt hiszem az egyetemi felvételi, elég nyomós ok volt erre a változtatásra.
- Na… Hogy tetszik?- kérdeztem, de nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom válaszát.
- Nagyon tetszik! El sem tudod képzelni, hogy milyen érzés ez nekem. Olyan, mint egy szentély, minden ami te vagy és te voltál. – mondta szinte rajongva és amikor közelebb léptem hozzá átölelt és megcsókolt.
- Azért van itt valami….- mondta nevetve.
- Micsoda?
- Azok a kis fickók az ágyon… azt hiszem ha ott hagyod őket bele fognak pirulni az elkövetkezendő pár órába!- mondta nevetve.
Több sem kellett ennél, azonnal az ágyhoz rohantam és lesöpörtem róla minden szőrmókot, majd amikor megfordultam, Rob már mellettem is termett, én pedig nem hagytam neki időt a további véleménycserére, ugyanis ennél égetőbb szükségét éreztem valami olyannak, amire már a repülő óta vágytam…
