20. Rész
- Akkor most, hogy megegyeztünk hallhatom végre azt a csodálatos számot?
- Nem. Először én szeretném hallani a tiédet.
- De hát megígértem… Talán nem bízol bennem?
- Benned bízom, csak a bátorságodban nem. Mi van akkor, ha megint nem tudsz majd énekelni bármennyire is szeretnéd…
Ezen elgondolkodtam. Igaza van tudom én, de még egyáltalán nem érzem magam késznek erre a vállalkozásra.
- Igyunk még…
- Rendben, mondtam, hogy bírom az italt…
Lehúztuk az utolsó kikészített pohárral, majd egyből felálltam, hogy utánpótlásért menjek. A műszakom végén írnom kell majd Marknak egy cetlit, hogy tudja, hova tűnik az a sok vodka.
- Nah mehetünk? Kérdezte Rob amikor újra asztalhoz ültem.
- Nem! Igyunk…
- Jaj te lány… Rendben, de ez az utolsó aztán nyomás.
- Rendben.
Nem voltam teljesen tudatában alkoholbíró képességemnek, de egyenlőre semmit sem éreztem csak szorongást, a rám váró feladat miatt.
.- Mehetünk?- kérdezte Rob újra, kicsit már türelmetlenül.
- Még egy cigi és igen.
Nagyot sóhajtott. Azt hiszem már párszor már megbánta, hogy nem hagyott itt engem, amikor még udvariasan megtehette volna.
Ezúttal nem gyújtott rá velem, inkább engem szugerált miközben elfordított fejjel próbáltam kerülni pillantását. Annyira zavarban voltam előtte, mint még soha.
- Tényleg nagyon béna vagyok.
- Én is.
- Igen, persze… Hallottam már azt a „béna hangot”.
- De én még nem a tiédet. Na gyerünk már Kristen! Mitől félsz? Azt mondod béna a hangod, én meg elhiszem jó? Így nem lesznek nagy elvárásaim és a végén még kellemesen csalódok.
Nem válaszoltam csak néztem rá, mint akit éppen szép szavakkal a halálba küldenek.
Elnyomtam a csikket és nagy levegőt vettem. Közben Rob felállt és mellém sétált, majd megfogta a kezem, jelezve, hogy most már tényleg nincs több kifogás.
A cigi azért megtette a hatását, mert lábam zsibbadt volt és ez az érzés lassan sugárzott egyre feljebb és feljebb testemben, eltompítva agyam nyúlványait.
Ez persze nem volt elég a dicsőséghez, csak ahhoz , hogy kevésbé foglalkozzak a dolgok gátlásos részével.
A karaoke géphez érve abszolút döntésképtelennek bizonyultam. Valami könnyűt akartam, semmi hajlítással vagy magas hanggal.
A duetteket kerestem, de semmi ismerős. Ezeket sosem szoktam karaoke módban nézni.
- Válassz te, én egyiket sem ismerem. Csak kérlek valami olyat, ami könnyen énekelhető.
- Rendben akkor legyen ez- mondta Rob, majd megnyomta a megfelelő gombokat.
A dallam felcsendült. Egy lassú szám volt ahol a férfi kezdte az éneket, így marat még egy kis időm a felkészülésre. A szövegre nem is tudtam figyelni, mert Rob lágy hangja betöltötte a teret.
Elképedve bámultam ahogy megformálja azokat a különlegesen felcsendülő hangokat.
A száját néztem…
- Kristen lassan te jössz- súgta Rob halkan, mintegy figyelmeztetésként.
Teljesen megfeledkeztem erről, de úgy döntöttem megpróbálom, mert egyszerűen magával ragadott a varázs, hogy tovább hallgassam hangját.
Éreztem a ritmus, mintha a véremhez simult volna, hogy lassan keringve járja át egész testem a gyengéd dallam.
A szöveg előre elolvastam, pontosan tudtam, mikor kell bekapcsolódnom. Ajkaim lassan szétnyíltak és a tőlem telhető legnagyobb pontossággal próbáltam tiszta hangokat kicsikarni torkomból.
A hangok feltörtek, ezúttal sikerült. Énekeltem… Nem mertem Rob arcára nézni, sőt amennyire csak tudtam, hajam mögé rejtetem pirosló arcom minden négyzetcentiméterét.
Hamarosan Rob szövege is egybefonódott enyémmel így egyesítve a két szólót duettbe.
Legszívesebben befogtam volna, hogy csak őt halljam, de őszintén szólva élveztem a vele való éneklést. Szabadnak és boldognak éreztem magam, mint még soha azelőtt.
Hangunk hol felerősödött, hol elhalkult míg végül a szöveg lassan elfogyott és a zene folyamatosan elhalkult.
Csak álltunk egymás mellett miközben óráknak tűnő pillanatok teltek el teljes csendben.
Nem néztem rá, de úgy sejtettem ő is érzi ezt a végtelen nyugalmat, amit én. Ez egy tökéletes pillanat volt. Muszáj volt ránéztem. Nem akartam tudni, hogy mit gondol a hangomról, csak éreztem, hogy néz és látni akartam a szemét.
Lassan visszatűrtem hajam fülem mögé, majd felé fordultam. Tekintetem valahol a mellkasa környékén kalandozott, mert sokkal magasabb volt nálam. Meglepett közelsége, de egyáltalán nem zavart. Feljebb emeltem fejem, hogy szemébe nézhessek. Pillantása lágy volt mégis elgondolkodó és olyan fény világította meg, amellyel még soha azelőtt nem találkoztam.
Csak néztük egymást, míg már kezdett kicsit kínossá válni a pillanat. Nem miatta, hanem a gondolataim miatt, amik most meglehetősen nagy hülyeséget meggondolatlanságot testem minden pontjába.
Megszakítottam a kontaktust és az asztalhoz indultam. Leültem, majd ismét rá néztem.
Tekintete még mindig rajtam pihent, de ahogy észrevette zavarom megindult ő is, hogy csatlakozzon hozzám.
- Akkor most erre iszunk?- kérdezte mosolyogva.
- Azt hiszem, már nem kellene többet innom, de ez az egy még belefér.- mondtam, majd töltöttem mindkettőnknek és egyből le is húztam a sajátom.
A jótékony zsibbadtság erősödött, de nem annyira, hogy zavaró lett volna.
- Most már megkaphatom végre a dalomat?- kérdeztem reménykedve.
- Igen, ahogy megígértem- mosolygott Rob kedvesen.
Elővette a sarokba letett gitárját, majd kihúzta a széket az asztal másik oldalához, hogy nagyobb legyen a hely és a gitárt az ölében tartva játszani kezdett.
Megborzongtam, mintha ebben a pillanatban teljesülne egy régáhított kívánságom.
Miközben énekelt vele dúdoltam, de olyan halkan, hogy talán csak belső hangom szólalt meg. Áhitattal néztem hol a szájára, hol gitárt pengető kezére. Ismét elvarázsolt, mint egy bűbáj, melyből nem tudsz menekülni. Ahogy a dal véget ért, hirtelen üresnek éreztem magam, máris hiányzott a közelsége. Rob felállt és én is így tettem. Nem tudom miért, de vele együtt mozdult minden porcikám. Nem ült le, csak engem nézett és én óhatatlanul közelebb léptem, nem törődve semmilyen magánszférával. Nem hátrált, csak kinyújtotta kezét, hogy még közelebb húzzon. Ezúttal nem húztam el karom, mint legutóbb. Pillanatok múlva már lágyan öleltük egymást, mintha a zajos világ egy kis magányos, háborítatlan szigetén pihenne egy lélek, két testbe zárva.
