53. Rész
Olyan gyorsan futottam lefelé a lépcsőn, hogy az utolsó lépcsőfokok egyikén megcsúsztam, de szerencsére sikerült idejében elkapnom a korlátot, így megúsztam egy csúnya esést.
Ahogy kiértem az utcára lelassítottam lépteim, és óvatosabban, körültekintőbben sétáltam a kocsihoz. Már messziről megnyomtam a slusszkulcsot, melynek csipogó hangja tisztán hallatszott. Gyorsan bevágódtam a kocsiba és az anyós ülésre csusszantam. Robot még sehol sem láttam… Úgy rágyújtottam volna még egyszer, de nem akartam kiszállni a kocsiból és idebenn nem akartam büdösíteni, bár tudtam, hogy ők a kocsiban is cigiznek.
Azon tűnődtem, hogy tényleg tökéletesen takarnak-e a sötétített ablakok, de amikor egy nő úgy ment el mellettem, hogy szinte az ablaknak nyomódott arccal bámultam, még sem vett észre, akkor megnyugodtam.
Körülnéztem, de Robot még mindig nem láttam közeledni.
Párizs… Mindig el szerettem volna jutni és ha most van rá az egyetlen lehetőségem?
Legalábbis ilyen szinten…. Egy egész félév… Talán Rob velem jöhetne. Nem… Tiszta hülye vagyok! Nem jöhetne. Az állását pedig biztosan nem adná fel miattam, hiszen pontosan tudom mennyire fontos ez számára. Ha nem így lenne, akkor most nem egy sötétített üveges kocsiban kellene várnom őt.
Milyen jó lenne vele kézen fogva végigsétálni a folyosókon…. Vagy akár Párizs utcáin…
Hirtelen kinyílt az ajtó, és ahogy az érkezőre néztem, már be is csukódott.
Mielőtt megszólalhatott volna megcsókoltam és nem akartam elengedni. Meglepődött, de aztán egyből visszacsókolt. Bár a kocsi automata váltós volt, a kitekeredett testhelyzet nem volt éppen kényelmes így sajnos, nem bírtuk sokáig. Ahogy visszahúzódtam az anyósülésre, Rob beindította a kocsit és elindultunk.
- Hová megyünk? –kérdeztem meglepetten, de ő csak mosolygott.
- Mennyi időnk van még?- kérdezte hirtelen.
- Fél óra, mondtam csalódottan.
- Neked. Nekem még egy és negyed- mondta és fogsora elővillant széles mosolyától.
- Akkor azt hiszem én is megkettőzöm ma a „lyukas óráim számát”- nevettem és végigsimítottam kezén.
- Tudod utána kivel lesz órád?- kérdezte újabb vigyor kíséretében.
- Hm…. Azt hiszem valami Pattington… vagy Pattinson… Nem várhatod el, hogy már az év elején minden új tanárom nevét megjegyezzem.
Elnevette magát, majd felém lévő keze combomra csúszott.
- Hm… Ezek szerint eddig nem volt rád túl nagy hatással a pasas. Talán ez a következő egy órában némileg meg változik majd…
- Hát… Azt mondják a tanárnak mindig igaza van… - mondtam és kacéran belecsókoltam nyakába.
A kocsi egy kicsit megbillent ezért az út további részében jó kislány módjára próbáltam nyugton ülni helyemen.
A szememnek azonban senki sem parancsolhatott. Néztem, ahogy könnyedén veszi a kanyarokat, lezserül, egy kézzel vezetve. Szemei megcsillantak a nap fényében, és szája folyamatosan mosolyra húzódott szája, és azon kaptam magam, hogy az enyém is automatikusan így reagált. Most, hogy oldalról is alaposan szemügyre vehettem, állkapcsa erős volt és férfias, enyhén borostás. Barkója frissen nyírt és a nyaka… Azon kaptam magam, hogy tátott szájjal bámulom és máris megkívántam őt.
Vajon ez mindig ilyen lesz? Néha fontosabb lesz, hogy együtt legyünk, mint a józan gondolkodás és beszélgetés?
Még mindig alig tudtam róla valamit, mégis erősebbnek mutatkozott a testi vágy, mint a másik megismerése. Bár valójában, az egyik nem zárja ki a másikat, sőt gyökeres részét képezi. Talán ilyen az amikor, egy sokáig visszatartott vágy kiszabadul? Shane, már tizenhat évesen megtette, amire én csak most voltam hajlandó, és szemmel láthatóan nem csillapodtak vágyai ezt biztosan tudom. És persze ott van még Tom is, akiről meg nem is kell többet mondanom. Vajon Rob és én megéljük együtt azt a kort, amikor már testi öröm nem lesz fontos, és szinte ráununk majd a másik látványára?
Vagy ez sem törvényszerű? Létezik olyan, hogy valaki a negyvenedik házassági évfordulóját is a szerelmével ünnepli és nem egy unott férjjel?
Olyan jó erről álmodozni… Rob és én őszen és megöregedve sok unokával a nyakunkon.
Igen… Ez a szerelem, amikor úgy érzed nem kell senki más, csak ő és nem hálából vagy megszokásból vagy vele, hanem mert ő az életed.
Megérné ezt a csodás álomképet kockáztatni egy útért? Ugyanakkor ha nem lennénk képesek egy fél évet várni a másikra, akkor az álombéli közös jövő, mennyire lehetne valós? És ha bekövetkezne a szakítás, nem bánnám-e meg, hogy egy szerelem miatt eldobtam magamtól egy ekkora lehetőséget.
- Megérkeztünk. – mondta Rob és leparkolta az autót.
- Hol vagyunk? Mi ez a hely?
- Ez az én titkos helyem. – mosolygott.
- Titkos hely?
- Még senkinek sem mutattam meg, Tomék is csak annyit tudnak, hogy van.
- De honnan, vagy miért….- néztem a kicsi, de barátságos fa házra.
- A szüleim hagyatéka. Mint kiderült itt ismerkedtek meg. Annyira kötődtek ehhez a helyhez, hogy később megvásárolták és amikor távol akartak kerülni New York sürgő forgatagától, ide jöttek.
- De nem azt mondtad, hogy Londonban éltetek?
- De igen, én Londonban születtem. Később költöztek oda, mert apám nagyon jó állás ajánlatot kapott.
- Oh….
- Gondolhatod milyen állapotban volt amikor rátaláltam. Azóta próbáltam kicsinosítgatni egy kicsit.
- És Vick? Neki miért nem mutattad meg?
- Vick erős lány. Néha túlságosan tisztában van magával, de ezt már te is észre vehetted. Azt mondta, hogy ő őriz egy képet a szüleinkről és neki annyi elég. Emlékek és egy fénykép. Nehezen tette túl magát az elvesztésükön, de amikor ez megtörtént úgy döntött, hogy nem szeretne egy egész kis lakot, ami hozzájuk köti, mert attól félt, hogy hajlamos lenne, minden apróság elől ide menekülni, és akkor minden akadály elől elbújna ahelyett, hogy megbirkózna velük.
- Elképesztő….
- Igen… Neki ez a hely egyfajta szimbólum… Mit egy szülői jó tanács megfogadása. Amíg nincs szüksége erre a helyre, addig erősnek érzi magát és érzi, hogy anyuék mellette vannak és támogatják őt.
- Nem is tudtam, hogy ilyen gyönyörű rész van, alig tíz percre a várostól. – néztem körbe tátott szájjal, a kicsi és világos erdőt kémlelve.
- Igen, én is meglepődtem amikor először idelátogattam Egyből beleszerettem. Valójában ez egy természetvédelmi terület, ahová a pár ehhez hasonló régi vadőrlak tulajdonosain kívül senkinek sincs joga kocsival behajtani.
- De akkor hogy…
- Hogy maradt fent a ház? Állítólag viták mentek róla régen. Anyuék hirtelen halála után beletelt egy kis időbe, mire tisztázták a jogviszony kérdést, de szerencsére Tom szülei erre is találtak egy kiskaput így megtarthattam a házat. Most meg már, hogy a táj része, védve van mindentől, nem bonthatják le.… Többek között ezért is mondtam neked, hogy el sem tudod képzelni, mennyi mindenért lehet hálás azoknak az embereknek. – mosolygott Rob és a szeme csillogott, azt hiszem a meghatottságtól.
Az erdő széli kisház nagyon barátságosnak tűnt már kívülről is. Rob megfogta a kezem és bevezetett az épületbe.
Egyből beleszerettem. Fa illata keveredet a friss levegővel, az egyszerű, de kényelmesnek látszó fa bútorok meleg hangulata és az apró kandalló régies varázsa lenyűgöző volt.
Az egész egyetlen helységből állt, mégis minden szükséges bútorzat kényelmesen elfért a házban.
- Mit gondolsz?- kérdezte kisfiús türelmetlenséggel.
- Tudod… Sam háza hatalmas és gyönyörű…. De ez… egyszerűen maga a csoda.
- Tényleg így gondolod?- kérdezte hitetlenkedve szavaim hallatán és gyengéden maga felé fordított, hogy szemembe nézhessen.
- Rob… Ha választanom kellene, akkor erre a pici faházra mondanám azt. Otthon.
Rob szóhoz sem jutott, csak magához húzott és megcsókolt. Végre… Egész nap erre vártam, hogy karjaiban tartson és csak csókoljon kifulladásig!
Hosszú csókunktól szinte elgyengülve indultam el a fa asztalka felé, de Rob megelőzött és az egyik székre ülve az ölébe húzott. Szembe voltam vele és arcunk alig húsz centire volt egymástól, de most nem csókoltam meg, csak arcát simogattam.
Pár pillanatig csak némán élveztük a másik közelségét, majd Rob végül megtörte a csendet.
- Miért szerettél volna ilyen váratlanul találkozni?- kérdezte mosolyogva.
Oh…..
