Köszönet Brinek aki múzsám volt :D(L)(L) És a chates lányoknak akik velem virrasztottak (L)
81. Rész
/Robert szemszöge/
Az éjszaka és Kristen nyoma egész nap a bőröm égette. Úgy vártam az énekórát, mintha akkor találkozhatnánk, de persze tudtam, hogy ez ma nem lehetséges. Megértettem okai és nem is haragudhattam rá emiatt, ugyanakkor kezdtem beleőrülni a szerelembe. Megszoktam, hogy csak a húgomért kell aggódnom, de őt már régóta ismertem, sőt én neveltem fel, tudtam, hogy mire képes. Viszont Kristen annyira törékeny… A vak is látja, hogy sebezhető és könnyű célpont. Persze csak a teste, mert az esze nagyon is a helyén van, ahogy az érzései is. Kölcsönösen elszúrunk dolgokat, de ez nem csoda hiszen mindkettőnknek ez az első és remélhetőleg örökké tartó nagy szerelme és szerelmes kapcsolata. Mégis azt kívánom bárcsak ne ilyen hirtelen történt volna. Ha legalább ismertük volna egymást pár éve és ez a szerelem egy baráti kapcsolatból alakult volna ki, amikor az egyik fél nyolcvan százalékra tudja, hogy mit várhat a másiktól. A mi esetünkben ez jó indulattal is csak ötven-ötven volt, azért jóindulattal, mert a döntések sok irányba futnak. Nem létezik egyszerűen igen és nem, vagy fekete és fehér, hanem rengeteg helyen hibázhat az ember. Ettől félek a legjobban, hogy elszúrom valamivel és egyik percről a másikra keze kicsusszan az enyéim közül.
Próbáltam kizárni minden butaságot a fejemből és csak a tanításra koncentrálni. Ami a munkám problémát jelent a párkapcsolatomban azóta, valahogy a tanítást sem tudom élvezni és ez rossz azért, mert ezt a hivatást választottam, semmi máshoz nem értek… Legalábbis nem tudok róla. Talán ha sikeresebbek lennénk a bandával… Régen mindenképpen művész szerettem volna, el sem tudtam képzelni magamnak semmilyen földhözragadt, reális dolgot, aztán…. Hát igen, a szükség nagy úr… Beszélnem kell erről a srácokkal, amint lesz egy kis időm jobban átgondolni.
Szinte alig vettem észre, hogy kicsengettek, azonnal a tanári felé indultam, hogy lecseréljek pár nálam levő dolgot és igyak egy kávét. Csak páran lézengtek a helységben és a gép is szabad volt. Amint a gőzölgő fekete a kezemben volt, már indultam is a folyosó túloldalára ami a tanári dohányzó volt. Kinyitottam az ablakot és a párkányra telepedtem. Itt sem fogadott zsúfoltság, csak a pszichológia tanár pipázott a túlsó ablaknál. Róla is Kristen jutott eszembe, hiszen, ez a pasas az egyik tanára.
Szinte zavarba ejtően méregetett… Ahogy ránéztem egyből megbántam, mert így megragadta a pillanatot és olyat mondott, hogy majdnem kiestem a nyitott ablakon.
- Megmondaná Stewartnak, hogy a csütörtöki dolgozat rövid összefoglalója már fent van a neten?
- Hogy… kinek?- kérdeztem és próbáltam úgy tenni, mint, aki nem kapaszkodik annyira az ablakkeretbe, hogy az mindjárt kettéhasad.
- Stewart… Most lesz vele énekórája nem?
- Ó, nem uram, már megvolt. Most jöttem ki a teremből. És Miss Stewart mára beteget jelentett ha jól értesültem, ugyanis nem találkoztam vele.
-Értem.
- Viszont holnap lesz vele órám és ha gondolja szívesen átadom az üzenetét.
- Remek. Reméljük holnapra Miss Stewart már makk egészséges lesz. Eszes lány, kár lenne ha romlana az átlaga…
- És még szépen is énekel.- tettem hozzá, de próbálta, tárgyilagos lenni, minden érzelemtől mentes.
- Csak nehogy a szép hangja a tanulás rovására menjen… - ezt az egyet kérem tőle, mondta a professzor majd eloltotta a pipáját és egy fejbiccentéssel kisétált a dohányzóból.
Hamarosan kezdődik a következő ének egy másik csoportnak… Előkaptam a telefonom, hogy megnézzem az időt, ekkor láttam, hogy nem fogadott üzenetem van Kristentől. Már a nevére is megdobbant a szívem. Az üzenet kedves volt, de cseppet sem könnyítette meg a dolgom. Gyorsan visszaírtam, majd cigim elnyomva előkaptam a szájvizet és tanárhoz egyáltalán nem méltó módra, beleittam, kicsit körbevezettem a számban, majd meggyőződve arról, hogy senki sem lát, kiköptem az ablakon. Nem szerettem volna, dohányszagot árasztva beszélni a diákjaimnak.
Az óráimnak már vége volt, de két lányt be kellett hívnom tesiből korrepetálásra, mert szörnyű időt futottak a múltkor. Nem is értem, hogy a sok választató sport közül miért pont a felmérésekre esett a választásuk. Persze elképzelhető, hogy későn kaptak észbe és már csak ez az egy hely volt üres… Az idő szép volt és a terem nem volt elég hatalmas ahhoz, hogy kényelmesen kanyarok nélkül lehessen futni, így kimentünk a külső pályára. Eredeti tervemmel ellentétben egy időpontra hívtam őket, hogy minél előbb letudhassuk az egészet és mehessek haza Kristenhez.
/Kristen szemszöge/
Folyamatosan a telefonommal bajlódtam, és már nem egyszer álltam fel, hogy neki vágom a falnak a kis készülék, de aztán minden egyes alkalommal be kellett látnom, hogy ez a haszontalan készülék az egyetlen reményem. Folyamatosan Robot próbáltam hívni, de nem volt vonal. Átkozott térerő!
Újabb egy óra telt el azzal, hogy próbáltam a felső ablakot elérni, hogy azt kinyitva talán kikiabálhatnék valakinek, vagy végre megmozdulna a kis pöcök a masinán…
Minden tudásomat latba vetve próbáltam zsámolyokat szőnyeget és egyéb berendezési eszközöket egymásra pakolva olyan magas és lehetőleg biztonságos kupacot alkotni amin felmászhatnék, de a sikerhez még így is hiányzott vagy egy méter.
Fogalmam sem volt hová nyílik ez az ablak…
Délután fél öt… Remek. Ezt nem hiszem el. Lassan az épületeket is bezárják! Jó azért ez nem igaz, mert van akinek délután is vannak órái…
Rob már vagy két órája otthon lehet… Vagy másfél… Biztos próbált már hívni. Francba!!!
Na jó, most már tényleg elegem van! Találtam egy vasrudat már vagy másfél órával ezelőtt, és úgy gondoltam, hogy végső megoldásnak ez is jó lesz. Megfogtam a csövet, ami mondjuk úgy nem volt épp könnyű, hiszen ha jól saccoltam tömör vasból készült és a hossza is túlnyúlt rajtam. Nem voltam benne biztos, hogy menni fog, de pár próbát megér- gondoltam.
A kupac tetején kicsit megszédültem, mert nem volt elég megküzdenem a gravitácóval, most már a vas is húzott volna lefelé, de annyira mérges voltam és kétségbeesett, hogy ez megnövelte átlagerőmet. Először csak próbáltam felnyújtani amennyire csak tudtam, de így nem volt erőm másra, csak kocogtatni az ablaküveget, ráadásul az egyik ilyen ütésnél túlságosan hátradőltem, és nehezen sikerült csak visszanyernem egyensúlyom annyira, hogy le ne essek. Stratégiát váltottam. Próbáltam egy hallgató eszével gondolkodni és nem egy hülye libáéval aki bent rekedt a szertárban miközben várta, hogy eltölthessen egy lopott pásztorórát a tanárával.
Szóval ha nekem nincs elég erőm, akkor nem segíthet más csak… A lendület! Ez az! Minél nagyobb ívben tudom meglódítani a vasat annál nagyobb lesz a gyorsulási sebessége és megnő az ellenállásra kifejtett ereje! Bingó!
Hátat fordítottam az ablaknak és mindkét kezem a vasrúd aljára kulcsoltam és hagytam, hogy lógjon. Hátrafordultam, hogy belőjem a célt, majd vissza. Minden maradék erőm összegyűjtöttem és Robra koncentráltam, arra, hogy miharabb vele lehessek. Vettem egy nagy levegőt, majd hátam előbb előre majd hátrahajolt miközben kezem s a rúd szinte hátravágódott. Hatalmas csörömpölést halottam és éreztem a mögém hulló üvegszilánkokat. Szerencsére egy sem talál el. Végre! De ez még csak fél siker. A mobilomra néztem, de a pöcök még mindig nem mozdult, sejtettem. Időközben találtam egy rossz partfis nyelet, melynek törött nyelét bele tudtam illeszteni a vascsőbe. Ez volt tervem második fele. Gyorsan lemásztam a vascsőért mely a padlón végezte és egybeillesztettem a két darabot, majd újra vissza. Elővettem a telefonom és benyomtam Rob számát valamint a mikrofont és kihangosítást. Na most kellene gyorsnak lennem bénázás nélkül. A telefont a partfis szőrére helyeztem amilyen biztonságosan csak tudtam, majd megnyomtam a hívásgombot és igyekeztem minél előbb feljuttatni a vascsövest partfisostul és telefonostul az ablak elé. Sikerült. Füleltem… Ez az valami hangot hallok, talán most tárcsázza. Jajj kérlek ne hagyj cserben! Csend… Majd egy újabb hang! Ez az! Kiabálni kezdtem!
- Rob itt vagyok a szertárban! Bezártak a szertárba!A suliban vagyok a szertárban! A tornateremben! Hozz kulcsot!
Fogalmam sem volt róla, hogy hallotta-e kiabálásom vagy hogy egyáltalán felvette-e a telefont, de minden reményem ebben volt. Leszálltam, és leültem. Fentről áramlott befelé a friss levegő ami azért segített egy kicsit lenyugodni. A következő húsz percben hol a telefonom néztem, hol az ajtót figyeltem. Öt óra…
Felpattantam! Valaki bejött a terembe, hallottam ahogy az ajtó kinyílt, majd léptek zaja visszahangzott és kulcs csörgése. Ez az!!!
Már az sem érdekelt ki az csak kijuthassak innen!
Kattant a zár! És én egy másodpercet sem várva tovább szabtam fel az ajtót.
Még fel sem fogtam, hogy végre kint vagyok, máris kezek fonódtak körém és tudtam, hogy megérkeztem. Rob!
Ölelt és csókol és én ugyanezt tettem. Majd amikor ez kicsit lenyugodtunk eltolt magától.
- Kristen hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Mégis csináltál te itt és hogy ragadtál bent?
Kikelt magából… Most nem szeppentem meg, csak én is ideges lettem. Én voltam bezárva és oldottam meg McGyver ügyességével az egészet erre még ő is leszúr!
- Miért miért miért? Mert veled akartam lenni tudod, azért! Tudtam, hogy lesz egy kis időd a két lány között és gondoltam megleplek! És képzeld nem én akartam itt ragadni te… te…
- Egyszerűen nem találtam szavakat, mert mindezek ellenére nem tudtam rá mondani semmi rosszat és ahogy rám nézett… Először meghökkent visszavágásom nyomán, majd arca újra indulatos lett… Nem is indulatos inkább vad.. nem hagyta hogy jelzővel illessem, magához húzott és vadul csókolni kezdett. Olyan szinten felizgatott, mint a legelső csókunkkor kint a padon. Bevallom hogy egy percig sem tiltakoztam, tőlem így is megbeszélhetjük a dolgokat, de ha már belémfojtja a vitát, akkor ne maradjak adósa. Olyan vadul csókoltam vissza, mintha csókcsatában akarnánk eldönteni melyikünknek van igaza. Pillanatokon belül újra a szertárban találtam magam csukott ajtó mögött, viszont a kulcs már nálam volt és még valami más is…
Férfiassága nekem feszülve lüktetett, miközben hámozta le rólam a ruhákat. Azt hiszem én elszabtam a pólóját, de nem volt időm kideríteni, mivel a következő pillanatban már lábaim dereka körül kulcsolódtak a levegőben, hátam pedig a falnak feszült és a tempó melyet diktált nem hagyott lehetőséget további értelmes gondolatokra. Vállába haraptam, mire ő nyakamon kezdett karistolni fogaival. Lábaim olyan szorosan fonódtak össze csípőjén miközben teljes erőmmel magamban tartottam, mint kezei derekam körül, melyek nem engedték, hogy lecsússzak történjen bármilyen vad dolog is. Ő most előbb érte el célját, de megkönyörülve rajtam, nem hagyta abba hevességét és pár perc múlva feltörő sikolyom az egész szertárba forróságot lehelt. Kezei még mindig tartottak amikor lecsúsztam a padlóra, hogy összeszedjem magam. Fejem hátravetettem mellkasára és pihegve néztem fel rá.
- Akkor ezt megbeszéltük- mondta mosolyogva, de egy kis játszott éllel hangjában.
- Meg- mondtam pihegve miközben megcsókoltam.
- Csak még egy kérdés…- mondta.
- Értetlenül néztem fel rá.
- Mi történt az ablakkal?- kérdezte szája sarkában bujkáló mosollyal.
- Nem bírtam válaszolni, csak elnevettem magam, mire őrjítő csók lett a jutalmam.
