58. Rész
/Kristen szemszöge/
Halkan felsikoltottam, bár a hangos zene miatt azt hiszem ezt senki sem hallotta csak ismeretlen fogva tartóm, aki kezébe vonva kezem lassúzni kezdett velem a zene dallamára.
Mérges voltam amiért ez az alak visszatartott attól, hogy kisírhassam magam, ráadásul ilyen goromba módon…
Már elkezdtem azon gondolkodni, hogy szabadulhatnék ki kezei közül, amikor egyszer csak felnéztem rá… Arcát maszk takarta, szemei azonban… Azokat a szemeket ezer közül s felismerném.
Olyan volt, mintha egy pillanatra mindent elvágtak volna. Annyi érzés söpört rajtam végig. Izgalom, mérgelődés, bűntudat és boldogság egyszerre. Erőtlenül roskadtam mellkasára és adtam át magam a lágy ringatózásnak. Az illata most nem a sajátja volt, valami erős és férfias kölni csapta meg orrom. Nem a megszokott volt, mégis szerettem. Talán mert rajta volt, talán mert kellemes volt az illata. Az elején minden lépésemre vigyáztam, nem akartam a lábára lépni, szinte csak csoszogtam. Aztán valahogy minden átlényegült és semmi sem számított, csak ő meg én. Együtt. Ahogy megérezte, hogy bizonytalanságom lassan elillan, bátrabban lépdelt velem és olyan figurákat vetett be, hogy az sem okozott volna kevesebb élvezetet ha külső szemlélőként figyelhetem táncunkat.
Nem szóltunk egymáshoz, szavak nélkül is tökéletesen megértettük egymást. Már nem haragudott rám, revansot vett… Azt hiszem ez így korrekt. Szerintem őt is valami tinibulira számított ahogy én is és mindketten meglepetten rácsodálkoztunk ennek a bálnak a hangulatára. Olyan volt, mintha halkan dúdolt volna… A kedvenc számom…tőle. Az a számot, amit ma énekeltem neki az órán. Persze, lehet, hogy csak én képzeltem hiszen nem hallhattam a zenétől semmit, talán én magam dúdoltam.
Észre sem vettem, hogy amióta a szembe néztem nem szorított, csak finoman tartott, mégis egy másodpercnyi gondolatom sem támadt többé a szökési lehetőségekről.
A zene vége felé már nem is mozogtunk csak öleltük egymást.
- Gyönyörű vagy!- súgta fülembe, szemem könnybe lábadt az álarc alatt.
Kézen fogott és az asztalhoz vezetett. Mindenki ott ült és megmertem volna rá esküdni, hogy egész végig minket néztek, ugyanis az egyik pillanatban még öt mosolygós, csillogó szemű barát meredt ránk, aztán hirtelen öt nevető, összekacsintó barát kapta el a pillantását.
Nekem is mosolyognom kellett, és láttam, amint Rob is elfojt egy csibészes mosolyt.
Amint csatlakoztam hozzájuk, Tom és Sam hirtelen bűnbánó képpel kínálni kezdték az italokat, amiket elfogadtunk, bár tudtuk, hogy még egy józan beszélgetés hátra van az estéből.
Rob mellettem ült és a kezem fogta, olyan furcsa volt, itt az egész egyetem előtt… Azt hiszem újra meghatódtam.
Éreztem egy kisebb szorítást a kézfejemen, minek hatására Robra emeltem tekintetem.
- Nincs kedved egy kicsit sétálni?- kérdezte mosolyogva.
Bólintottam. Mehetünk.
A terem kialakítása lehetővé tette, hogy lépcsősoron felsétálva emelvényre kerüljünk, amely távol a zene hangjától megfelelő volt a beszédre. Lassan haladtunk keresztül a táncoló sokaságon, úgy láttam, mintha többen megbámultak volna minket, de aztán megnyugtattam magam. Engem még álarc nélkül se nagyon ismernének fel, Rob pedig elvileg itt sincs, gyakorlatilag pedig bárkivel jöhetett. / Már amennyiben a bárki nem diákot takar./
Ahogy felértünk nyugodtabb lettem. Szerettem volna már túlesni ezen a beszélgetésen, mert muszáj volt beszélni róla, ugyanakkor egyáltalán nem fűlött hozzá a fogam.
Leültünk egy vörös kanapéra, ami Rob szerint, tökéletes illet a ruhámhoz. A lépcsőn felfelé jómagam is megcsodáltam Robot. Egyszerűen leírhatatlan. Nem gondolom,, hogy túlságosan elfogult lennék vele kapcsolatban, de annyira jól áll neki a szmoking is… Mintha egy filmsztár mellett vonultam volna a vörösszőnyegen. /Írói közbekotyogás: utána esett le, hogy: és tényleg XD/
- Szóval Párizs mi?- nézett rám szomorkásan, amitől összeszorult a szívem.
- Nem tudom. Szeretlek.
- Én is szeretlek, pont ezért szeretném, ha elmennél.
Oké ez most egy kicsit rosszul esett, persze pontosan ezt vártam tőle.
- Neked nem …
- Kristen! Ne gondolj már butaságokat! Persze, hogy hiányoznál.
Ideges lett, de aztán gyorsan lenyugtatta magát és ujjaival körözni kezdett kézfejemen, majd folytatta.
- Látod… Pont erről beszélek. Nem bízol bennem. Hogy gondolhatod, hogy nekem könnyű elengedni téged, nem hogy egy egész nyárra, hanem akárcsak pár órára is.
Arca már inkább tűnt szomorúnak, mint ingerültnek.
Nem bírtam tovább, és közelebb húzódtam hozzá. Tudtam, hogy ő nem veheti le maszkját, de én most lassan hátranyúltam tarkóm fölé és kikötöttem a madzagot.
A mondandóm fontos volt és őszinte, szerettem volna, ha Rob arcom minden rezdülését látja.
Már arcom felfedése is meglepte feszülten várta válaszom. Láttam rajta, hogy ő is szeretne megszabadulni álarcától, de ez nagyon kockázatos lett volna és én sem vártam el tőle.
Végigsimítottam arcának szabadon levő részén jelezve támogatásom.
- Rob én bízom benned. Azért szerettem volna veled azonnal találkozni, mert már akkor hiányoztál, amikor először belegondoltam a tőled távol töltött időbe. Szándékomban állt megbeszélni veled mindezt, hiszen ugyanannyira tartozik ez rád is, mint rám.
Amikor megmutattad a faházat és meséltél nekem a múltadról, az számomra annyira csodálatos pillanat volt, hogy képtelen voltam elrontani. Akkor döntöttem úgy, hogy holnap hozakodok elő a témával. Hidd el… El kell hinned, hogy bízom benned! Magamban nem bízom eléggé. Tudom, hogy ésszerűen nézve Párizsban a helyem, de ugyanakkor a szívem hozzád húz. Ott a helyem ahol te is vagy!
Elképzeltem ahogy egyedül sétálgatok a szerelem városában és már nem is tűnt olyan vonzónak számomra a város. Tudom, hogy ilyenkor arra is gondolni kell, hogy mi történik akkor, ha egyszer szakítunk és megbánom amiért kihagytam egy ekkora lehetőséget… De erre gondolni sem szeretnék. Huszonkettő vagyok, nem vagyok már tinédzser. Lehet, hogy sosem volt eddig komoly kapcsolatom, de nem hiszem, hogy ennek a szerelemnek bármi köze lenne rózsaszín felhőkhöz és naiv vaksághoz. Szeretlek Rob ez van. A legtisztább és legteljesebb szerelemmel és a jövőm melletted képzelem el. Egyszerűen nem tudok elképzelni olyan szituációt, amiben én szakítanék veled. Ha csak te nem teszed egyszer… veled leszek, jöjjön bármilyen akadály.
A végén már kicsordultak a könnyeim. Sosem beszéltem még ennyire könnyen az érzelmeimről, de most kifejezetten jól esett. Nem tudom, hogy meddig élvezhetem még ezt a csodálatos ajándékot, melyet az élet adott, ezért mindenképpen szükségesnek éreztem, hogy elmondjam neki mit érzek iránta.
Mondandóm közben végig a szemembe nézett és láttam ahogy helyenként megrebben a tekintete.
Mosolya halvány volt, de mosoly volt. Némán letörölte könnyáztatta arcom, majd ujjait homlokához emelve próbálta összeszedni gondolatait.
- Kristen, tudod, hogy szeretlek. Most már én is tudom, hogy tévedtem veled és a bizalommal kapcsolatban, Köszönöm, hogy mindezt nem féltél elmondani nekem és tudnod kell, hogy egyértelműen veled képzelem el a jövőm. Van még három hónapod dönteni, de én még most is úgy gondolom, hogy nem tarthatlak vissza. Azt mondtad jöjjön bármilyen akadály, a szerelmed átvészeli. Az enyém is. El sem tudok képzelni, hogy mennyire szeretlek. Pokoli lesz az a pár hónap, de majd valahogy megoldjuk. Úgy tűnik kislány, hogy szívben és lélekben már összekötöttük a jövőnk, mi nekünk az a pár hét, ha közben miénk az egész élet…
Mosolya bátorító volt és engem elöntött a mindent betöltő szerelem. Arca szinte égi fényárban úszott, legalábbis én ilyennek láttam. Ez egy sorsdöntő pillanat volt az életemben, és sosem éreztem még ennyire, hogy tartozom valakihez, egészen eddig a pillanatig.
- Hazakísérsz?- suttogtam mosolyogva.
Meglepődött.
- Máris visszaakarsz menni a koleszba?
- Nem, úgy értettem haza, hozzád. – mondtam már nevetve, mire ő is elnevette magát, majd arca hirtelen komolyabbá vált, amikor finoman magához húzott és megcsókolt.
