1.Rész

1. Rész

-         Kristen ideje felkelni!

-         Hm… De csak holnaptól lesz suli, és különben is az egész hét szabad, csak regisztrációs hét lesz!

-         Tudom, de mivel egyenlőre nem engedhetjük meg magunknak az albérletet vár a kollégium, és a beköltözés ma van!

-         Jajj ne már, legalább had aludjak még… csak egy órát!

-         Összekészítetted a holmid tegnap, ahogy kértem?

-         Nem, de az gyorsan megvan.

-         A te pakolási módszereddel minden bizonnyal! Gyerünk, felkelni! A reggeli már lent vár a konyhaasztalon, ahogy a bátyád is, hogy elköszönjön!

-         Vagy, hogy a képembe vágja mennyire örül, hogy elhúzok végre…

-         Jajj mindig ez a civakodás, nem tudom miért nem ismeritek be, hogy szeretitek egymást. Ha bármi problémátok van egyből egymáshoz fordultok kicsim, ez nyílt titok.

Oké… Erre nem tudtam mit mondani, ez valahol igaz is volt. Szerettünk úgy tenni, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz, de mivel nem szerettük senkivel sem megosztani a magánéleti problémáinkat rendszerint egymáshoz fordultunk.

Nagy nehezen összekaptam magam és levánszorogtam a konyhába. Egyrészről vártam már a suli kezdetét, mert nagyon unalmas nyaram volt, ugyanakkor semmi kedvem sem volt még az eszeveszett magoláshoz. Anyám sosem várta el, hogy színjeles tanuló legyek, de mivel ösztöndíjjal kerültem be az egyetemre nem volt más választásom, mint tanulni kifulladásig.

Volt pár tantárgy azonban, amelyek szánalmasan bénán sikerültek és ez mindig visszavetett a lendületemből. A testnevelés órákon nyújtott teljesítményem jóindulattal is csak szánalmasnak volt mondható bár a tanárnőnk szerencsére volt annyira rendes, hogy a többi kitűnő osztályzatomra való tekintettel megadta az elégséges osztályzatot. A másik nagy buktató az énekzene volt valamint az angol már ami a fogalmazás részét jelentette. Nem is értettem miért kell ilyeneket tanulnom ha egyszer pszichológus akarok lenni. Talán a páciens után kell majd futkoznom, vagy agyoncsapni egy baseball ütővel? Esetleg énekelni neki, hátha az én fantasztikus hangomtól elmúlik minden problémája?

Legyűrtem a rántottát és kezdtem tiszta fejjel gondolkodni. Az előttem álló út hosszú volt és fárasztó. A Los Angeles New York távolság még repülővel is 3944 km. A Columbiára járok ha még nem mondtam volna… A távolság és a repülőjegy miatt szinte az egész évet ott töltöm, egyedül karácsonyra jövök haza. Olyan ez, mint Harry Potter meg a Roxfort. Persze én nem vagyok varázsló, nem vagyok szemüveges kisfiú és a szüleim is élnek…. Na ennyit a pont olyanról. Két barátnőm van akik miatt érdemes visszatérni. Valószínűleg velük sem lennék ennyire jóban, ha nem egy szobában laknánk. Eléggé visszahúzódó vagyok, na azért nem amolyan szürke kisegér, csak egyszerűen nem szoktam beszélgetést kezdeményezni és emiatt mindenki magányos farkasnak gondol. Azt hiszem az idén bebizonyítom, hogy nem vagyok az! tanulnom muszáj, de egész nyáron azon törtem a fejem, hogy egyszer vagyok fiatal és nem lehet csak a négy fal között magolással tölteni az időt míg mások buliznak pasiznak…

Persze nem leszek egyszeriben partikirálynő és pasifaló, csak valahogy megkell találnom a középutat az unalmas szürkeség és a színkavalkád között.  Azt hiszem ez az év teljesen más lesz és ez az új elhatározás erőt ad az úthoz. Na meg anyámhoz, aki már itt toporog, hogy menjek pakolni, mert a gép pár óra múlva indul. Ismerem az öreglányt, most sürget, a reptéren meg majd bőgve szorongat, hogy mennyire hiányozni fogok neki.

Szeretném azt hinni, hogy egy új élet felé repülök…

Tudom, hogy ez a rész nagyon rövidre sikerült, de természetesen hosszabb részek lesznek. Ezt vegyétek amolyan bemelegítőnek. Következő rész még ma este.