74. Rész
- Au!- ez volt a reggeli első mondatom és Rob velem együtt nyögött fel, amikor valami puha és tompa ütést éreztem a fejemen.
Lassan kinyitottam a szemem és felnéztem. Barátaink már mind felöltözve álltak az ajtóban és rajtunk nevettek.
- Ez szép ébresztés volt- mondta Rob morcosan és leemelte a fejemről és egyben a saját testéről is a pontosan ránk célzott párnát.
- Bocs, de már nem tudtuk, hogy mivel próbálkozzunk ugyanis szóltunk hozzátok szépen, aztán telefonról nyomtuk a zenét a fületek mellet, de ti aztán igazán mélyen aludtatok.
- Melyik számot?- kérdeztem, bár ebben az esetben ez elég hülye kérdésnek tűnhetett.
- Már nem emlékszem, de Kings of Leon volt az tuti.
- Akkor már értem... Beleálmodtam a zenét az álmomba, ezért nem ébredtem fel.
- Na és mi szépet álmodtál?-kérdezte Rob mosolyogva, de még mindig kómás fejjel.
- Nem emlékszem...- mondtam egy kevés gondolkodás után, mert bármennyire is próbáltam visszaemlékezni álmomra, csak a zene maradt meg a fejemben.
- Na gyerünk keljetek fel, nehogy visszaaludjatok. Két óra múlva indul a gép haza.
- Két óra?- akkor még igazán van időnk egy kis alvásra- mondta Rob, és egy mozdulattal a fejünkre rántotta a takarót.
- Persze, "nagy kegyesen" beletörődtem alvásra kárhoztatott sorsomba, és csókot lehelve mellkasára, lehunytam szemem és próbáltam visszaaludni.
Minden olyan gyorsan történt. Először csak kuncogást hallottam, aztán Rob teste egy az egyben eltűnt alólam, a fejem bedig az ágyon landolt. lehúztam a fejemről a takarót, hogy megnézzem mi történt. A fiúk pont akkor engedték le Robot, akit nemes egyszerűséggel kikaptak az ágyból.
- Remek...- morogtam, majd meghallottam Maddie és Shane suttogását.
- Meg ne próbáljátok!- mondtam gyorsan és kipattantam az ágyból, mielőtt még Rob sorsára jutok.
Nah Rob gyere le kajálni amíg Kris lezuhanyzik, aztán majd váltjátok egymást.
- Mivan?- kérdezte Rob olyan hangon, mintha egy kisfiútól akarnák elvenni a nyalókát.
- Jól hallottad nagy fiú, tudjuk, hogy milyen vagytok, és mint már mondtam nem érünk rá.
Rob fájdalmas képpel nézett rám, de aztán megadóan bólintottam, és bevonultam a fürdőszobába.
Akkor sem fogok sietni! Két óra hosszú idő és... Na jó, mindegy. Ha hazaértünk legalább egymással lehetünk végre rendesen is. tanulnom is kell majd, mert már két hónap eltelt a suliból és néhány tantárgyból jócskán le vagyok maradva.
Furcsa... Mióta is vagyunk együtt? Több, mint egy hónapja. Gyorsan megy az idő, ugyanakkor még mindig alig hiszem el, hogy egy ilyen ember van mellettem.
Valójában még egy rendes randink sem volt... Tudom, hogy nem mutatkozhatunk együtt, de valahogy így izgalmasabb is. Persze nem tudom, hogy meddig bírjuk, de most minden jó és boldog vagyok mellette. Olyan érzés, mintha az elcsépelt mondás szerint "megtaláltam volna a másik felem". Ha ez a szerelem, akkor én sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire erős, intenzív és boldog érzés.
Kiléptem a zuhany alól és megtörölköztem, majd kényelmes ruhát húzva pakolászni kezdtem a bőröndbe. valójában csak pár ruhát cseréltem ki. Valami kikerült a bőröndből be a szekrénybe és fordítva. Rob ruháit is összeraktam hiszen egyikünk sem pakolta szét a holmiját. Az állataim még mindig rendetlenül hevertek a padlón, de valahogy nem is hiányoztak már az ágyról, így feldobáltam őket a szekrény tetejére. Máskor nem érdekelt, ha rendetlenséget hagyok, de ha az ember hetekre, sőt hónapokra hagyja el otthonát, azért érdemes ezt is megcsinálni, ha nem akarok anyámtól egy szép kis telefonhívást kapni pár óra múlva.
Mindennel végeztem és elindultam a konyha felé. Odalent hatalmas káosz uralkodott, ami annak volt köszönhető, hogy rengetegen voltunk ebben a kis házban. Cameron a nappaliban tv-zett így hozzá vezetett első utam.
- Na mi az húgi?
- Csak szeretnék tőled elköszönni.
- Lehet, hogy meglátogatlak valamikor, úgyhogy a könnyes búcsútól tekintsünk el-mondta nevetve.
- Az nagyon jó lenne! - De miért jössz New York-ba?
- Meghallgatás. persze még semmi sem biztos, de nagy rá az esély. Ahogy arra is, hogy utána jöhetek is haza, de legalább megpróbálom.
- Hát én drukkolni fogok az biztos.-mondtam nevetve.
- Figyelj húgi... Bocs, hogy nem voltam ott, hogy megvédjelek. Az én dolgom lett volna. Tudod, hogy sosem csíptem Tharát, de azért erre nem gondoltam volna...
- Na lám, csak nem érzelmeket látok?!- próbáltam elviccelni a dolgot, de úgy tűnt ezt most nem engedi.
- Nézd Cam... Neked sem meséltem el, hogy mi történt valójában, így nem tudhattad, hogy milyen a kapcsolatom vele. Viszont te voltál az egyetlen a családban és a rokonságban, aki nem ajnározta őt, és ezért azt hiszem mindig is hálás voltam neked.
- Na jó, mégsem úszom meg a könnyes búcsút- mondta bátyám mosolyogva, és felállt, hogy megöleljen. Tényleg elpityeredtem egy kicsit, mert nem sokszor fordult elő ilyen pillanat, és rendszerint így reagáltam rá. Szerettük egymást, de mondjuk úgy távolból. Az ölelés nálunk mindig egy különleges pillanat volt, mindig mély beszélgetés előzte meg.
Cam tudta mi fog történni, ezért is viccelt az előbb a könnyekkel.
- Na jó, azt hiszem eleget itattam az egereket-mondtam és elhúzódva tőle nevetni kezdtem.
- Na ja, meg a pulcsimat is- mondta játszott méltatlankodással a pulcsin lévő könnyes foltra mutatva.
- Kristen gyere reggelizni- kiabált anya konyháról.
Robbal épp csak egy lopott csókot tudtunk váltani aztán már meg is történt a helycsere. Ő elindult felfelé a lépcsőn, hogy lefürödhessen, én pedig leültem az asztalhoz, hogy megegyem a tojásrántottát és bacont.
A hangulat nagyon oldott volt, egy kis izgalommal keveredve ugyan az előttünk álló út miatt. Úgy tűnt mindenki anyukámmal beszélget és annyit nevettek, hogy lassan kezdtem odafigyelni arra, miről is van szó.
- Itt nyolc éves volt. Mindig pucéran úszott a medencében, mert azt mondta a fürdőruha hátráltatja láb és kartempóban.
Ó te jó ég... Anyám kitudja mióta mutogatja már a idétlen kiskori és meztelen még kisebb kori képeimet...
- Anya tegnap is csináltam egy képet azt is megmutatod?- kérdeztem gúnyolódva, mire anya vette a lapot és inkább hozzáfogott a szenvics gyártáshoz mondva, hogy a repülőn úgyis nagyon drága az étel.
Rob alig húsz perc múlva megjelent a bőröndökkel, Bobby pedig taxit hívott.
- Csak egyet hívtál?-kérdezte Madie aggódva.
- Igen, de hét személyest!-felelte Bobby és még gyorsan magába tömött egy pulykás szendvicset.
- Ugye tudod, hogy nyolcan vagyunk? Bőröndökkel...
- Jó majd összehúzzuk magunkat nem kell aggódni!-mondta Bobby és Madie fenekére csapott.
- Hé! Nehogy azt hidd, hogy átöleltél és máris azt teszel amit akarsz!- csapott Madie Bob kezére.
- Dehogy hiszem!- mondta Bobby hangosan, aztán amikor Madie már hallótávolságon kívül került halkan hozzátette - csak remélem.
Hangos nevetésünket a taxi dudája zavarta meg. Hát ez gyors volt... Elbúcsúztam anyutól, aki megígértette, hogy azonnal telefonálok amint leszállt a gép.
Éppen hogy csak befértünk. Annyira ki volt centizve a hely, hogy ha valaki leejett volna valamit, nem tudtunk volna lehajolni érte. Az egyik utazó Sam ölében landolt,mert nem fért be a csomagtartóba. Az irónikus csak az volt, hogy a táska pont Samé volt.
Az húsz perces út most valahogy sokkal hosszabbnak tűnt a szokásosnál, talán a kényelmetlen testhelyzet miatt. Végig Los Angelest néztem, egyfajta búcsú képpen.
Éreztem ahogy a telefonom megrezeg a farzsebemben, de nem volt helyem előbányászni...
