Friss

Holnap, holnap, holnap!!! Bocs, csak valami közbejött!

55. Rész

Itt a mai 2-es számú kis írás :D

55. Rész

Rob beszéde közben nagyokat fújt, pedig a téma amiről beszélt egyáltalán nem kívánta meg ezt az idegességet. A komoly és könnyű zene sajátosságairól volt szó, utána pedig a hangképzésről. Azt hiszem ennél többet nem tudnék mondani… Fogalmam sincs, hogy pontosan miről beszél, csak a reakcióját figyelem.  Kezdtem rettenetesen kétségbe esni…

-         Rendben 5 perc szünet aztán folytatjuk. – szólalt meg Rob váratlanul, bár ha jól láttam ez senkinek sem furcsa, csak mindenki elindult mosdóba, vagy éppen cigizni, esetleg elővett egy szendvicset.

Rob kiviharzott a teremből és én azonnal a nyomába iramodtam. Már azt hittem sosem sikerül utolérnem, de akkor megláttam, amint befordul egy terembe.

Belestem a terem ablakán és láttam, hogy üresen áll. Gondolkodás nélkül nyitottam be és azonnal becsuktam magam mögött az ajtót. Rob idegesen mászkált a terem végében. Ahogy meglátott, haragja lesúlytani készült, de aztán ijedt tekintetem hatására egy kicsit visszavet a lendületből. Leült az egyik székre és az asztalra könyökölt. Bizonyára így akarta fékezni magát.

Nem bírtam megszólalni, még sosem láttam őt ilyennek, szinte megbénultam a félelemtől, hogy elveszíthetem.

-         Mégis mikor szándékoztad elmondani, hogy egy fél évet Franciaországban leszel?

-         Holnap…- rebegtem halkan.

-         Holnap…. És szabad tudnom, hogy miért nem ma? Gondolom ezért volt az sms is.- hangja még mindig remegett az idegességtől.

-         Nem akarok elmenni - mondtam, bár  hangom elcsuklott, így nem sikerült túl hihetőre a válasz.

-         Miért ne mennél?- nézett rám Rb döbbenten, és egy pillanatra még a harag is elszállt hangjából.

-         Mert…- nem tudtam válaszolni.

Rob olyan gyorsan termett mellettem, hogy szinte észre sem vettem mikor állt fel. Karomnál fogva gyengéden megragadott, és a szemembe nézve ejtette ki a szavakat.

-         El kell menned!

A könnyem folyni kezdett, de gyorsan letöröltem, nem akartam sírni!

- Majd megbeszéljük…

- Mikor, indulás előtt egy nappal?- kérdezte újra dühtől fuldokolva.

- Ma este- suttogtam és lehuppantam az egyik székre.

- Rendben, de tudd, hogy ez így akkor sincs jól. Ha nem bízol bennem akkor mond azt, de nagyon rosszul esik, hogy már a második, nagyon is fontos dolgot hallgatod el előlem.

- Sajnálom- mondtam, de nem vagyok benne biztos, hogy hallotta, mert magamra hagyott és vissza sietett órát tartani.

Nekem is mennem kéne… Gyerünk Kristen szedd össze magad, ennél rosszabb is történhetett volna. Csak haragszik ráadásul jogosan… Még kitudod engesztelni.

Újult erővel és tett vággyal ugrottam fel a székről, majd visszasiettem órára. Azt még nem tudtam, hogy fogom elérni, hogy megbocsásson, de valahol éreztem, hogy ennél sokkal nagyobb bajban is lehetnék, elvégre nem megcsaltam vagy valami hasonló borzalom, egyszerűen „csak” csalódást okoztam neki.

Az óra hátralévő részében ezen törtem a fejem, hogy mégis mit tehetnék…

Az utolsó negyed óra szokás szerint az éneké volt. Rob kérdésére, miszerint ki szeretne énekelni, egy lány azonnal fel is pattant és valami erősen népdalhoz hasonlító számot adott elő. Rob megdicsérte a lányt és ellátta pár jó tanáccsal, majd újra az osztály felé fordult.

-         Még valaki?- közben lopva rám nézett és láttam, ahogy a „bosszú” árnyéka végigsuhan szemében.

-         Kristen esetleg?- kérdezte közben megköszörülve tokát.

Felálltam és a szokásos remegés újból urrá lett rajtam. Pont ezt akarta látni, hogy egy kis elégtételt vegyen. Láttam, ahogy szánalmas látványtól megenyhül tekintete és egyből másik áldozat után kezdett keresni.

Talán ez a megfelelő alkalom.- gondoltam magamban, talán épp ezzel tudnám őt kiengesztelni.

Halkan megköszörültem a torkom és kihúztam magam, hogy a levegő szabadabban áramolhasson tüdőmből.

Egyetlen szám ugrott be, amit mostanában egyfolytában dúdoltam magamban.

Már az osztály fele engem nézett, de próbáltam őket kizárni tudatomból. Ez most csak Robnak szól… csak ketten vagyunk és semmi sem érdekel.

Legyűrve a borzalmas lámpalázat nagy levegőt vettem és énekelni kezdtem.

A levegő mintha megfagyott volna körülöttem, de lehet, hogy ezt csak én éreztem.

Rob épp háttal állt, és láttam, ahogy hangom hallatán megmerevedik, majd ahogy felismerte a saját szerzeményét hirtelen rám kapta tekintetét, és én éreztem, hogy jó úton járok. A dalban rengeteg volt a hajlítás, de viszonylag könnyen vettem az akadályokat.

Végig Rob arcát néztem, és majdnem elcsuklott a hangom, amikor láttam, hogy szeméből az összes harag távozik, és már szinte szerelmesen csillogó és meghatott tekintettel néz rám. A dal úgy négy percesre sikeredett, és Rob már a második percnél leült a tanári asztal mögé, hogy rendezhesse vonásait. Egyszer úgy láttam, mintha megakarna indulni felém, ezért szememmel óvatosságra intettem.

Dalom szinte a csengő megszólalásával együtt ért véget. Körül sem mertem pillantani, csak a többiekkel együtt kioldalaztam a teremből.

Amikor utoljára láttam Robot, még mindig az asztalnál ült és maga elé meredt. Szerettem volna odafutni hozzá és megcsókolni, de úgy gondoltam hagyok neki időt, és tulajdonképpen magamnak is, hogy feldolgozzuk a dolgokat.

Estére amúgy is bulit terveztünk, és úgy gondoltam utána talán nála is aludhatnék ha már egyszer azt mondtuk, hogy ma este megbeszéljük a külföldi utat.

A koleszban érve Sahne már ebéddel fogadott és kifaggatott minden egyes mozzanatról. Ahogy megemlítettem neki Párizst egyből azt kezdte kigondolni, hogy ő és Madie miként pályázhatnák meg az utat, hogy együtt mehessünk.

Ez nagyon jól esett. Végre valaki, aki nem aggódik, hanem a lehetőségeket latolgatja. Mindennél jobban szerettem volna, ah a lányok is velem jönnek.. Majdnem mindennél jobban…. Rob.. Ha túljutunk ezen a nehéz és szomorú beszélgetésen ígérem felejthetetlenné teszem a mai éjszakát…

54. Rész

54. Rész

Nem bírtam neki elmondani. Biztosan nem engedné, hogy miatta lemondjak az útról, én viszont nem tudom, hogy felmerném-e vállalni ezt a kockázatot. Mg van három hónap, hogy döntsek… Ó… A fenébe. A jelentkezés. Nem három hónapom van, hanem alig egy hetem. Mindegy, a mai napnak nem erről kell szólnia, annyira boldog vagyok, hogy együtt vagyunk és ez a kis ház…

-         Nagyon elhallgattál.- mondta Rob és gondterhelt arcom vizslatta.

-         Egyszerűen csak látni akartalak. Hiányoztál!.

-         Te is nekem, de ez akkor is meglepő volt. Nem lehet, hogy titkolsz valamit?

Nem válaszoltam, csak szemébe néztem és megcsókoltam.

-         Szeretlek-dünnyögtem pár perccel később valahonnan mellkasa környékéről.

Éreztem ahogy lábam elhagyja a talajt. Felállt a székről, és magával emelt engem, is majd az ágyhoz sétált. Hanyatt feküdt és a mellkasára húzott. Ez meglepett azt hittem valami más fog következni, és szívem máris hevesebb ritmusra kapcsolt.

-         Szeretnék megtudni rólad mindent- lehelte hajamba.

-         Oh… Mégis mire vagy kíváncsi?

-         Mindenre. Szó szerint mindenre.

-         Nem igazán szeretek magamról beszélni… Úgy értem, teljesen felesleges. Nincsenek furcsa szokásaim, vagy izgalmas dolgaim.

-         Azt enged meg, hogy én döntsem el.- mondta lágyan és ajkát végighúzta halántékomon.

-         Rendben, de cserébe én is kérdezhetek tőled…. rólad.

-         Azt hiszem ez így fer.- nevetett Rob. Ahogy felnéztem angyal arcára, kedvem lett volna, egyből félredobni kérdéseim és szerelmeskedni vele hosszú, hosszú órákig.

Beharaptam szám sarkát és megpróbáltam jó kislány módjára illedelmesen viselkedni.

Kérdései meglepőek és végtelenek voltak. A sajátjaimat még fel sem tudtam tenni, és az övéinek is csak az idő szabott gátat. Furcsa volt, hogy ennyire figyel minden apróságra. Nem próbált meg analizálni, vagy pszichológiailag boncolgatni, csak egyszerűen elfogadta válaszom.

Az olyan apró kérdésektől, hogy milyen ételeket szeretek, hogy eszem a tojást, vagy mi a kedvenc színem, állatom vagy éppen országom, az olyan bonyolultabb kérdésekig melyek segítségével, szinte minden egyes apró részletet megtudott a családomról vagy éppen a múltamról.

Olyan érdeklődéssel hallgatta végig történetem, mintha a legizgalmasabb könyvből olvasnék neki, holott csak bugyuta családi sztorikról és iskolai megaláztatásokról volt szó.

Egészen elfáradtam a nekünk szánt idő vége felé közeledve, és olyan rossz volt, hogy ő már szinte mindent tudott rólam, én pedig az elmúlt napok alatt kiderített apróságokon kívül szinte semmit.

-         Vissza kell mennünk… - mondta Rob szomorkásan.

-         Tudom…. De nem akarok…

-         Szeretnéd kihagyni az órám?- kérdezte enyhe szomorúsággal és némi megkönnyebbüléssel hangjában.

-         Nem, dehogy! Nehéz lesz úgy a közeledben lennem, hogy tanárként tekintsek rád, de addig is veled lehetek. – mondtam mosolyogva.

-         El sem tudod hinni mennyire nehéz ez nekem is. Néha már azt sem tudom, hol áll a fejem. Múltkor lehet, hogy nem vetted észre, de egész idő alatt téged bámultalak, mert érdekelt, hogy vajon mi járhat a fejedben. Annyira összevoltam zavarodva veled kapcsolatban… Néha szerettem volna indokot találni, hogy kiküldhesselek az órámról, ugyanakkor túl önző voltam ahhoz, hogy ne használjam ki azt a kevés időt, amíg láthatlak.

-         Én meg azt hittem, hogy totálisan leírtál, mint diákot. Béna a röplabdában és félénk ha énekelni kell…

-         Ma megtennéd? Énekelnél nekem?

-         Nem!

-         De Kristen! El sem tudod hinni, milyen csodálatos érzés hallani a hangod. Amikor a kocsmában karaokeztunk olyan hatással voltál rám, hogy szinte ott helyben sutba vágtam volna, minden addigi félelmem. Persze akkor még nem tudhattam, hogy, hogy érzel irántam.

-         Pedig ha igazán figyeltél volna láthattad volna, hogy mindig zavarban voltam a közeledben és nem bírtam rólad levenni a szemem, ha pedig találkozott a pillantásunk, rendszerint elpirultam- mondtam nevetve.

Rob nem válaszolt, csak ajkait lágyan az enyémnek nyomta, és én önfeledten lélegeztem be illatát, miközben tudtam ez a búcsú csókunk.

A visszafele úton alig beszéltünk, csak lágyan mellkasára dőlve szemléltem a tájat. Hamarosan a fákat és szépen nyírt sövényeket újra felváltotta New York nyüzsgő városrésze, ahol az emberek különféle színű ruhái szivárványként olvadtak össze szemem előtt.

Éreztem-e bűntudatot a titkolózás miatt? De még mennyire… Elhatároztam, hogy legkésőbb holnap beszélek neki Párizsról, hogy aztán együtt kitalálhassuk, hogy mi legyen.

Korábban érkeztünk vissza, mint számítottam, ugyanis az óra kezdéséig volt még negyed óra.

Rob a tanáriba ment, hogy előkésítse az óra anyagát, én pedig fel a koleszba, hogy visszaszolgáltassam Tomnak a kocsi kulcsait.

Shane és Tom a kanapén feküdve tévéztek, Shane nevetgélve, míg Tom morcos arccal.

-         Na végre! Azt hiszem nem bírtam volna elviselni, még több Fiúk a klubból részt. Én tényleg nem értem lányok, hogy mit esztek a meleg pasikon…. Oké értem én, jó velük vásárolni meg pasizni, de ez???- mutatott elförmedve a tévére, ez valami….áh.

-         Most mi a baj, ők sem rosszabbak nálad!- mondta Shane nevetve.

-         Eszedbe ne jusson!

-         Már eszembe jutott!

-         Nem, Shane! Megállapodtunk, csak csajokat választhatsz ki nekem!

-         Na de Tomi fiú!- nyávogott Shane egy üres fejű libát utánozva.

-         Nem!- kiáltotta Tom!

-         Jól van nem kell üvölteni, csak vicceltem… Tudtam, hogy beszari vagy!- mondta Shane kárörvendően.

-         Na jó… Kris örültem neked, de most add a kulcsokat, mert ki kell szellőztetnem a fejem…- mondta Tom nyugodtabban, némi fejcsóválás kíséretében.

A kezébe dobtam a kulcsot és gyors puszit adva arcomra, már robogott is lefelé a lépcsőn.

- Shane, de gonosz vagy!- ültem le tettetett szigorral barátnőm mellé.

- De Kris tudod, hogy csak játszunk! Nem ismeri el, de élvezi, ha kiakasztom.- mondta Shane, mint egy édes kisgyerek aki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre.

- Jól van a ti dolgotok. Mennem kell órára, de utána találkozunk.- mondtam vidámabban és már siettem is vissza a suliba.

A teremben helyet foglaltam, de Rob még nem volt sehol. Ez nem jellemző rá. Nem igazán emlékszem olyan alkalomra, hogy utánam érkezett volna.

Újabb 5 perc telt el… majd tíz… Aggódni kezdtem.

Már majdnem felálltam, hogy megkeresem, amikor kinyílt a terem ajtaja, és belépett rajta Rob. Furcsa volt… Mintha mérges lenne. Nem nézett rám, csak elnézést kért a késésért és elkezdte az órát.

Ideges lettem…. Biztosan rám haragszik, de nem tettem semmi rosszat kivéve…

Jajj ne… Megtudta. És nem tőlem…