17. Rész

17.Rész

Duzzogva fordultam meg, mint egy kisgyerek, akinek a kezéből egymás után kétszer is kivették a nyalókát.
Szinte nem is sétáltam, hanem csak vonszoltam magam.
Megálltam előtte és vártam, de szigorúan kerültem tekintetét, mert nem akartam, hogy meglássa dühömet.
- Rendben akkor kezdjük. Mutass nekem egy igazi kosárütést!
Na persze, tök logikus, ha eddig nem ment, majd most varázsütésre sikerülni fog…
Kivettem a kezéből a labdát és távolabb mentem, majd felé fordultam. Próbáltam koncentrálni, mert semmi kedvem nem volt a leszúrásait hallgatni.
Feldobtam amennyire csak tudtam egyenesen fölfelé, majd felemeltem a kezem és behajlítottam az ujjaim. Éreztem ahogy a labda becsusszan a kezembe, tökéletesen illeszkedve bőrömhöz, de annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem ellökni magamtól Rob irányába és így majdnem a fejemre esett.
- Még egyszer!
Hát ilyen nincs, még csak ki sem élvezhetem ezt a röpke dicsőséget, semmi bátorítás, csak gyerünk, gyerünk, gyerünk!
- Igen Uram!- mondtam egyenesen a szemébe nézve.
Nem vártam meg reakcióját, hanem egyből feldobtam a labdát és próbáltam ugyanúgy fogadni, mint az előbb. Sikerült! Most már nem lepődtem meg, hanem egyből Rob felé löktem, bár az ív nm volt szép, túl laposan szállt, de az irány és a távolság tökéletes!
- Akkor most úgy próbáld, hogy behajlított térddel várod a labdát, és amikor megérkezik a térdből felemelkedve kikíséred a labdát, miközben felém íveled.
Mindeközben mutatta is a mozdulatot, elmondva sokkal bonyolultabban hangzott, mint látva.
Követtem a mozdulatát.
- Egyenes a hát!
Na már megint kezdi, de rendben, ha egyenes akkor egyenes! És mi lenne ha gerinc ferdülésem lenne? Akkor mit találna ki, végigmenne rajtam egy úthengerrel csak, hogy kiegyenesítsen?
- Kristen!
- Jól van egyes a hát!
Feldobtam a labdát és azt tettem, amit mondott. Sokkal nagyobb erővel tudtam ellökni a labdát és nagy ívben megérkezet Rob kezébe.
Remek!
- Végeztünk?- Kérdeztem reménykedve.
- Hogy mi van? A különóra minimum egy órás!
- Na ne!
- Talán nem tetszik valami?
Hát azt most sorolhatnám… De nem adom meg neki amire vágyik. Már egyszer elmondtam neki, hogy milyen tanárként, akkor azzal elintézett, hogy mindennek megvan a maga oka, hát nem firtatom tovább.
- Csak csináljuk jó?
- Akkor most ebből megcsinálsz még egymás után tízet, aztán áttérünk az alkarra.
Nem válaszoltam, csak hozzáláttam a feladathoz. Kettőt elszúrtam és előröl kellett kezdenem, amíg mind a tíz nem ment egymás után hibátlanul.
Nem kaptam egy percnyi pihenést sem. Alkarral folytattuk.
Rob dobta a labdát, nekem fogadnom kellett alkarral, majd egyenesen visszaívelni edzőm kezébe.
Ez egész jól ment, nem is tartott sokáig.
- Rendben mára végeztünk.
Fáradt voltam, izzadt és nyűgös.
- Köszönöm Uram! Viszlát!- mondtam félvállról és kisétáltam az ajtón.
Utánam szólt valamit, de nem érdekelt, csak pihenni akartam.
Felhívtam Mark-ot, hogy nagy gond lenne-e a ma nem mennék be, de azt mondta semmi probléma, azt a három-négy embert ő is kitudja szolgálni.
Lefürödtem és egyből ledőltem. Nem tudtam elaludni, mert a gondolatok nem hagytak nyugodni. Egyszerűen még mindig nem sikerül megfejtenem ezt a srácot, minél többet vagyok vele annál bonyolultabb. Értem én, hogy tanár, na de könyörgöm, most csak ketten voltunk, simán lehetett volna ugyanolyan jó fej, mint tegnap este.
bekapcsoltam a tévét, hogy legalább az elterelje egy kicsit a figyelmem, és a tankönyvem is magam elé húztam. Szerettem úgy tanulni, hogy közben be volt valami kapcsolva, akár zene, akár a tv, mert furcsa, de így valahogy jobban tudtam összpontosítani. A síri csendben csak jobban elkalandoztam a tananyagtól. Egyszer valaki azt tanácsolta, hogy naplót kellene vezetnem, mert annyi gondolatot magamban tartok, ami egyszer csak fel fog emészteni, hogy ez nem egészséges. Próbálkoztam vele, de őszintén szólva rém unalmas volt. Én tudom, hogy mi történt akkor is ha nincs leírva, egy napló meg személyes tárgy és már nem olvassa, akkor meg mi a fenének. Az a baj, hogy túl sokat agyalok. Minden apró talányra van minimum öt, egymástól teljesen eltérő variációm.
- Kristen! Kristen! Kellj fel álomszuszék!
- Mi? Ki?
- Ejj, mi nagyban dolgozunk, te meg itthon pihengetsz kényelmesen…
- Bocs. Sziasztok.
- Mi történt?
- Különóra…- csak ennyit bírtam kinyögni.
- Oh… És akkor most bulizni sem jössz?
- Ma? Nem a holnapi napot beszéltük meg?
- De, de Tom írt egy sms-t, hogy valójában ő ma estére gondolt, csak azt nem vette figyelembe, hogy amikor holnapot mondott, akkor már rég a mai napot éltük.
- Egy pillanat… Kinek írt Tom?
- Neked! Bocsi, de annyit rezgett a telefonod, hogy muszáj volt megnéznünk.
- Tomnak nincs is meg a számom…
- Hát… De meg van neki…
- Melyikötök volt?
- Ö… Nem vagy éhes?- kérdezte Shane és feltűnően menekülőre fogta a dolgot a konyha felé.
- Ezt most nem mondd komolyan?
- Nyugi már, te is bírod őket nem? Egyébként a miénk is megvan nekik.
- De. Éhes vagyok. Mondtam, mert nem akartam ezen veszekedni. Kikeltem az ágyból és már araszoltam is a fürdőbe. Ahogy becsuktam az ajtót meghallottam Madie hangját amint utánam kiált:
- Akkor megyünk ma?
Azok után ahogy ma Rob viselkedett…
- Nem!
- Ne már…
- Bocs. Fáradt vagyok, de ti menjetek csak nyugodtan! Komolyan.
- Jó, még eldöntjük, de nagyon jó lenne ha te is jönnél, mert nélküled nem az igazi.
- Csajok… Ez nagyon kedves, de egyszerűen nem bírom magam rávenni. Figyelj ha meggondolom magam utánatok megyek jó? Majd írjatok egy sms-t a hely címéről, hogy ha így történjen megtudjam mondani a taxisnak.
- Úgysem fogsz jönni, ahogy ismerlek. De rendben… A cím amúgy is fontos.

Amint megvacsoráztunk, egyből készülődni kezdtek. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, kezdtem magam furcsán egyedül érezni…