15. Rész
A fiúk nagyon otthonosan mozogtak a színpadon. Gyorsan összerakták a felszerelést és elfoglalták jól megszokott helyüket. Úgy tűnt egyáltalán nem zavarja őket a nyilvánosság pedig szinte kivétel nélkül minden szem rájuk szegeződött.
Az első akkordok nagyon lágyak voltak. Sírni csendet teremtettek az egész helységben.
Rob zongoránál ült és egy mikrofon volt a szájához rögzítve. Furcsa volt, meg mertem volna rá esküdni, hogy gitározni látom majd. Talán még énekel is?
A dallam szinte elvarázsolt, több, mint fél percen keresztül csak a hangszereké volt a főszerep, egyszerűen gyönyörű volt. Becsuktam a szemem, hogy élvezhessem ezt a csodát.
Már szinte egybeolvadtam a zenével, amikor egyszer csak megszólalt Rob hangja. Szemeim hirtelen felpattantak, látni akartam őt ahogy eddig még soha. Egyedül énekelt, hangja mégis betöltötte az egész teret. Lassan de tisztán énekelt, hangja pont olyan szomorkás volt, mint maga a zene. Nem is a szomorkás a megfelelő szó, hanem az érzelmes. Annyi érzés áradt belőle, hogy még egy pisszenés sem hallatszott, pedig rengeteg vendég volt ezen a helyen.
Rob szeme sokszor csukva volt, úgy gondoltam így ő maga is jobban áttudja érezni a dal szövegét. A dal az elmúlásról szólt, valami ónak a végéről, de benne volt a remény is, egy még jobb jövő felé. Semmi köze nem volt a sablonos nyálas, szerelemről szóló tini számokhoz. Lopva barátnőimre néztem és ugyanazt az ámulatot véltem rajtuk felfedezni melyet magam is éreztem.
Sam, Marcus, Bobby és Tom teljes összhangban játszottak, néha az ő hangjuk is megszólalt egybeolvadva Robéval. A csoda úgy hat percig tartott, de én egész éjjel hallgattam volna.
Miután befejezték a számot még hosszú percekig csend volt, majd kitört a dübörgő taps. Nem szállt a fejükbe a dicsőség, szerényen mosolyogtak és lopva felénk tekintettek. Őszintén szólva teljesen elfelejtettem tapsolni, mert még mindig őket néztem és a fejemben a letűnt zenét hallgattam képzeletbeli lejátszómon. Miután hangszereiket leszerelték és lejöttek a színpadról egyből a pulthoz mentek, hogy csillapítsák szomjukat. Rólunk sem feledkeztek meg, bár én már tényleg kínosan éreztem magam amiatt, hogy az egész estét ők állták.
- Na lányok hogy tetszett?- kérdezte Tom vidáman, amikor helyet foglaltak köreinkben.
- Fantasztikus volt! Miért nem mondtátok, hogy ilyen jól játszotok? A közönség egyszerűen megzabált titeket.- mondta Shane lelkesen és közben olyan csodálattal nézett a fiúkra, hogy ilyet még sosem láttam tőle.
- Nem szoktunk kérkedni. Egyébként sem voltunk csúcsformában, nekem kétszer is megcsúszott az ujjam a gitáron és egy fél hanggal feljebb pengettem, mint kellett volna. – mondta Bobby nevetve.
- Hát ti tényleg nem vagytok semmik! Kiráztok egy ilyet kisujjból és ráadásul itt szerénykedtek, amikor titeket istenítünk. – mondta Madie nevetve és közben a fejét ingatta kétkedése nyomatékosítására.
Láttam, hogy többen is lopva rám néznek, hogy szólaljak már meg, de egyszerűen nem bírtam. Annyi érzelmet indított el bennem ez a dal, hogy bármennyire szerettem volna, még nem sikerült feldolgoznom.
- És neked, hogy tetszett Kris?- kérdezte Marcus mosolyogva.
Farkasszemet néztem vele, de nem bírtam válaszolni csak bólogattam.
- Ez most mit jelent te lány? Ennyire rosszak voltunk?
Egyértelmű nemet intettem a fejemmel.
- Ennyire jók?
Bólogattam és közben próbáltam megfogalmazni, hogy a jó mennyire enyhe kifejezés.
- Egyszerűen elvarázsoltatok…-mondtam körbejártatva tekintetem a fiúkon, s közben egy pillanatra elidőztem Robon.
- A hangod… annyira egyedi … szinte belém égett.
- Akkor hűtsük le magunkat- mondta mosolyogva Rob, majd koccintásra emelte a poharát.
Nyolc pohár lendült egyszerre a magasba és csörömpölés hallatszott. Számhoz emeltem az italom és nagyot kortyoltam.
Az órámra nézve döbbenten tapasztaltam, hogy már hajnali három óra, pedig holnap nyolctól óráim vannak. Nem akartam hangulatromboló lenni, de a lányoknak azért jeleztem, hogy lassan menni kellene.
- Visszavigyelek titeket?- kérdezte ezúttal Rob, aki valószínűleg észrevette reakciómat.
- Ha nem lenne nagy gond, azt most nagyon megköszönném, ugyanis fogalmam sincs, hogy hol és milyen messze vagyunk.
- Nekem sem ártana lassan lefeküdnöm elvégre ha úgy vesszük nekem is iskola van holnap- mondta Rob nevetve, majd elköszönt a fiúktól.
Mi is így tettünk és megígértették velünk, hogy holnap is eljövünk. Úgy lesz egy esténk, hogy kipihenjük magunkat. Őszintén szólva nem volt szükség különösebb győzködésre, egyből igent mondtunk.
A kocsi motorja felbőgött és hazaindultunk. Útközben megpróbáltam memorizálni a helyet, hogy legközelebb magunktól is idetalálhassunk.
A kávézó utcáját elhagyva Robra sandítottam.
- Nem lenne jobb, ha itt tennél ki minket?
- Késő van, nem kellene már egyedül mászkálnotok, ráadásul gondolom fáradtak is vagytok a sok tánctól. Majd az egyetem sarkánál kiteszlek titeket, amúgy is sötétített az üveg, nem igazából lehet belátni, pláne nem éjszaka.
Alig pár perc múlva meg is érkeztünk. Kiszálltunk a kocsiból és elköszöntünk Robtól, aki egyből elhajtott. Ez az éjszaka fantasztikus volt, boldogan bújtam az ágyba.
Milyen furcsa lesz Robbal találkozni röplabdán a mai nap után…
