54. Rész

54. Rész

Nem bírtam neki elmondani. Biztosan nem engedné, hogy miatta lemondjak az útról, én viszont nem tudom, hogy felmerném-e vállalni ezt a kockázatot. Mg van három hónap, hogy döntsek… Ó… A fenébe. A jelentkezés. Nem három hónapom van, hanem alig egy hetem. Mindegy, a mai napnak nem erről kell szólnia, annyira boldog vagyok, hogy együtt vagyunk és ez a kis ház…

-         Nagyon elhallgattál.- mondta Rob és gondterhelt arcom vizslatta.

-         Egyszerűen csak látni akartalak. Hiányoztál!.

-         Te is nekem, de ez akkor is meglepő volt. Nem lehet, hogy titkolsz valamit?

Nem válaszoltam, csak szemébe néztem és megcsókoltam.

-         Szeretlek-dünnyögtem pár perccel később valahonnan mellkasa környékéről.

Éreztem ahogy lábam elhagyja a talajt. Felállt a székről, és magával emelt engem, is majd az ágyhoz sétált. Hanyatt feküdt és a mellkasára húzott. Ez meglepett azt hittem valami más fog következni, és szívem máris hevesebb ritmusra kapcsolt.

-         Szeretnék megtudni rólad mindent- lehelte hajamba.

-         Oh… Mégis mire vagy kíváncsi?

-         Mindenre. Szó szerint mindenre.

-         Nem igazán szeretek magamról beszélni… Úgy értem, teljesen felesleges. Nincsenek furcsa szokásaim, vagy izgalmas dolgaim.

-         Azt enged meg, hogy én döntsem el.- mondta lágyan és ajkát végighúzta halántékomon.

-         Rendben, de cserébe én is kérdezhetek tőled…. rólad.

-         Azt hiszem ez így fer.- nevetett Rob. Ahogy felnéztem angyal arcára, kedvem lett volna, egyből félredobni kérdéseim és szerelmeskedni vele hosszú, hosszú órákig.

Beharaptam szám sarkát és megpróbáltam jó kislány módjára illedelmesen viselkedni.

Kérdései meglepőek és végtelenek voltak. A sajátjaimat még fel sem tudtam tenni, és az övéinek is csak az idő szabott gátat. Furcsa volt, hogy ennyire figyel minden apróságra. Nem próbált meg analizálni, vagy pszichológiailag boncolgatni, csak egyszerűen elfogadta válaszom.

Az olyan apró kérdésektől, hogy milyen ételeket szeretek, hogy eszem a tojást, vagy mi a kedvenc színem, állatom vagy éppen országom, az olyan bonyolultabb kérdésekig melyek segítségével, szinte minden egyes apró részletet megtudott a családomról vagy éppen a múltamról.

Olyan érdeklődéssel hallgatta végig történetem, mintha a legizgalmasabb könyvből olvasnék neki, holott csak bugyuta családi sztorikról és iskolai megaláztatásokról volt szó.

Egészen elfáradtam a nekünk szánt idő vége felé közeledve, és olyan rossz volt, hogy ő már szinte mindent tudott rólam, én pedig az elmúlt napok alatt kiderített apróságokon kívül szinte semmit.

-         Vissza kell mennünk… - mondta Rob szomorkásan.

-         Tudom…. De nem akarok…

-         Szeretnéd kihagyni az órám?- kérdezte enyhe szomorúsággal és némi megkönnyebbüléssel hangjában.

-         Nem, dehogy! Nehéz lesz úgy a közeledben lennem, hogy tanárként tekintsek rád, de addig is veled lehetek. – mondtam mosolyogva.

-         El sem tudod hinni mennyire nehéz ez nekem is. Néha már azt sem tudom, hol áll a fejem. Múltkor lehet, hogy nem vetted észre, de egész idő alatt téged bámultalak, mert érdekelt, hogy vajon mi járhat a fejedben. Annyira összevoltam zavarodva veled kapcsolatban… Néha szerettem volna indokot találni, hogy kiküldhesselek az órámról, ugyanakkor túl önző voltam ahhoz, hogy ne használjam ki azt a kevés időt, amíg láthatlak.

-         Én meg azt hittem, hogy totálisan leírtál, mint diákot. Béna a röplabdában és félénk ha énekelni kell…

-         Ma megtennéd? Énekelnél nekem?

-         Nem!

-         De Kristen! El sem tudod hinni, milyen csodálatos érzés hallani a hangod. Amikor a kocsmában karaokeztunk olyan hatással voltál rám, hogy szinte ott helyben sutba vágtam volna, minden addigi félelmem. Persze akkor még nem tudhattam, hogy, hogy érzel irántam.

-         Pedig ha igazán figyeltél volna láthattad volna, hogy mindig zavarban voltam a közeledben és nem bírtam rólad levenni a szemem, ha pedig találkozott a pillantásunk, rendszerint elpirultam- mondtam nevetve.

Rob nem válaszolt, csak ajkait lágyan az enyémnek nyomta, és én önfeledten lélegeztem be illatát, miközben tudtam ez a búcsú csókunk.

A visszafele úton alig beszéltünk, csak lágyan mellkasára dőlve szemléltem a tájat. Hamarosan a fákat és szépen nyírt sövényeket újra felváltotta New York nyüzsgő városrésze, ahol az emberek különféle színű ruhái szivárványként olvadtak össze szemem előtt.

Éreztem-e bűntudatot a titkolózás miatt? De még mennyire… Elhatároztam, hogy legkésőbb holnap beszélek neki Párizsról, hogy aztán együtt kitalálhassuk, hogy mi legyen.

Korábban érkeztünk vissza, mint számítottam, ugyanis az óra kezdéséig volt még negyed óra.

Rob a tanáriba ment, hogy előkésítse az óra anyagát, én pedig fel a koleszba, hogy visszaszolgáltassam Tomnak a kocsi kulcsait.

Shane és Tom a kanapén feküdve tévéztek, Shane nevetgélve, míg Tom morcos arccal.

-         Na végre! Azt hiszem nem bírtam volna elviselni, még több Fiúk a klubból részt. Én tényleg nem értem lányok, hogy mit esztek a meleg pasikon…. Oké értem én, jó velük vásárolni meg pasizni, de ez???- mutatott elförmedve a tévére, ez valami….áh.

-         Most mi a baj, ők sem rosszabbak nálad!- mondta Shane nevetve.

-         Eszedbe ne jusson!

-         Már eszembe jutott!

-         Nem, Shane! Megállapodtunk, csak csajokat választhatsz ki nekem!

-         Na de Tomi fiú!- nyávogott Shane egy üres fejű libát utánozva.

-         Nem!- kiáltotta Tom!

-         Jól van nem kell üvölteni, csak vicceltem… Tudtam, hogy beszari vagy!- mondta Shane kárörvendően.

-         Na jó… Kris örültem neked, de most add a kulcsokat, mert ki kell szellőztetnem a fejem…- mondta Tom nyugodtabban, némi fejcsóválás kíséretében.

A kezébe dobtam a kulcsot és gyors puszit adva arcomra, már robogott is lefelé a lépcsőn.

- Shane, de gonosz vagy!- ültem le tettetett szigorral barátnőm mellé.

- De Kris tudod, hogy csak játszunk! Nem ismeri el, de élvezi, ha kiakasztom.- mondta Shane, mint egy édes kisgyerek aki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre.

- Jól van a ti dolgotok. Mennem kell órára, de utána találkozunk.- mondtam vidámabban és már siettem is vissza a suliba.

A teremben helyet foglaltam, de Rob még nem volt sehol. Ez nem jellemző rá. Nem igazán emlékszem olyan alkalomra, hogy utánam érkezett volna.

Újabb 5 perc telt el… majd tíz… Aggódni kezdtem.

Már majdnem felálltam, hogy megkeresem, amikor kinyílt a terem ajtaja, és belépett rajta Rob. Furcsa volt… Mintha mérges lenne. Nem nézett rám, csak elnézést kért a késésért és elkezdte az órát.

Ideges lettem…. Biztosan rám haragszik, de nem tettem semmi rosszat kivéve…

Jajj ne… Megtudta. És nem tőlem…