85. Rész Ne felejtsétek amit az előző bejegyzésekben mondtam :))

85. Rész

Amikor reggel magamhoz tértem, úgy éreztem, mintha semmit sem aludtam volna, és ez nem is teljesen távol a valóságtól. Most nem a megszokott felállás szerint feküdtünk, ugyanis az én fejem a párnán míg Rob feje a mellkasomon nyugodott.  A levegő elég hideg volt ahhoz, hogy még így takaróval és Robbal fedett testem is érezzem a hűvös fuvallatott, mely átjárta az egész kunyhót. Kint biztosan erős szél fúj… a változás szele. Nem tudom, honnan jött ez a gondolat, de éreztem, hogy valami változóban van és a közeljövőben váratlan dolgokkal kell majd szembenéznem. Nem tudtam, hogy tartok-e ettől, vagy inkább izgalommal várom, de mindenesetre szerettem volna hinni, hogy csak jó dolog történhet. A mobilom a padlón hevert bár fogalmam sem volt, hogy és mikor került oda, mindenesetre könnyedén hozzáfértem, és óvatosan anélkül, hogy felébresszem Robot a kezembe vettem a kis készüléket. Eltűnődve forgattam kezemben, majd úgy döntöttem nem várok tovább és legalább egy probléma megoldását a kezembe veszem. Írni kezdtem és a címzett Madie volt. „ Azt hiszem, beszélnünk kell. Többet ér ennél a barátságunk, minthogy gyerekes módon duzzogva a másik és a saját butaságunk miatt rossz hangulatban éljünk egymás mellett. Puszi: Kris”
Ahogy elküldtem máris jobban éreztem magam és egy fokkal könnyebbnek a lelkemet. A zenekarból pedig ki fogok lépni. Nem is tudom miért vállaltam el, hiszen én hallgatni szeretem a zenét nem pedig csinálni. A csaj száma is megvolt, gondoltam miért ne. Röviden megfogalmaztam a kis üzenetet persze rengeteg bocsánatkéréssel megtűzdelve, hiszen olyan lelkesek voltak. Bevallom én is élveztem a szereplést, de pont azért volt különleges, mert egy alkalom volt. Kétpernyi csillogás. Egyébként ott a blogom amiről teljesen meg is feledkeztem. Már nem is emlékszem miért is csináltam, de mos, hogy eszembe jutott, talán én is írhatnék, de vajon miről? Nem szeretném naplóként használni, mert valahogy sosem voltam az a naplóíró típus.  Valószínűleg csak pár napig csinálnám rendesen, és akkor sem merném leírni  azt amit valójában gondolok, hátha egyszer illetéktelen kezekbe kerül, és akkor  valaki megbántódik… Talán próbálkozhatnék vers írással… Régen szerettem verseket írni. Esetleg dalszöveggel vagy novellával.  Így hogy belegondolok elég bonyolultnak és időigényesnek tűnik talán az a blog örökké üres marad.  
Rob még mindig mozdulatlanul feküdt szinte a lélegzete sem hallatszott. Enyhe borostája csiklandozta nyakam alsó peremét.  Az óra szerint még egy óra hátra volt a beállított ébresztőig, valójában bőven rám fért még a pihenő. Rezgést hallottam és amikor a telefonom megláttam az sms jelet reméltem hogy Madie írt vissza, de tévedtem. „Oké csajszi legalább időbe szóltál, de arra még megkérlek, hogy a jövő hét végén lesz egy régi zenei legendák rendezvénnyel egybekötött emlékkoncert ,amit már elvállaltunk, úgyhogy kérlek lépj fel velünk utoljára. Visszaírtam egy oké-t és a telefont a visszatéve a padlóra lehunytam a szemem, és  Rob hajával babráltam míg végül elnyomott az álom.
A telefon fülsüketítő hangon játszani kezdte kedvenc dalaim egyikét, jelezve ezzel az ébredés szükségességét. Semmivel sem éreztem magam pihentebbnek. sőt. Ahogy az lenni szokott, az első ébredés mindig sokkal frissebb, mint a második… Legszívesebben rátapostam volna a telefonomra.
Rob nagyon mélyen aludt, mert erre sem ébredt fel, de most már muszáj volt felkelni, hogy időben hazamehessünk lefürödni, majd vissza  a suliba.
- Rob! Kelj fel édes… - még mindig nem mozdult így ezért megpróbáltam hatásosabb módszerhez folyamodni.  Lejjebb csúsztam és fejét enyhén megemeltem, hogy becsúszhassak alá.  

-Rob megharaplak ha nem kelsz fel most rögtön!- fenyegettem, de mivel ez is hatástalan volt befejeztem a beszédet és a tettek emberévé váltam.
Mellkasára simítottam kezem, izmai kemények voltak csókom forró volt ajkai mégis hideg petyhüdtségben simultak enyémekhez.
Az egyik pillanatban lebénultam a félelemtől és a sokktól, a következőben pedig pánikszerűen ugrottam fel, Rob élettelen teste alól…