55. Rész

Itt a mai 2-es számú kis írás :D

55. Rész

Rob beszéde közben nagyokat fújt, pedig a téma amiről beszélt egyáltalán nem kívánta meg ezt az idegességet. A komoly és könnyű zene sajátosságairól volt szó, utána pedig a hangképzésről. Azt hiszem ennél többet nem tudnék mondani… Fogalmam sincs, hogy pontosan miről beszél, csak a reakcióját figyelem.  Kezdtem rettenetesen kétségbe esni…

-         Rendben 5 perc szünet aztán folytatjuk. – szólalt meg Rob váratlanul, bár ha jól láttam ez senkinek sem furcsa, csak mindenki elindult mosdóba, vagy éppen cigizni, esetleg elővett egy szendvicset.

Rob kiviharzott a teremből és én azonnal a nyomába iramodtam. Már azt hittem sosem sikerül utolérnem, de akkor megláttam, amint befordul egy terembe.

Belestem a terem ablakán és láttam, hogy üresen áll. Gondolkodás nélkül nyitottam be és azonnal becsuktam magam mögött az ajtót. Rob idegesen mászkált a terem végében. Ahogy meglátott, haragja lesúlytani készült, de aztán ijedt tekintetem hatására egy kicsit visszavet a lendületből. Leült az egyik székre és az asztalra könyökölt. Bizonyára így akarta fékezni magát.

Nem bírtam megszólalni, még sosem láttam őt ilyennek, szinte megbénultam a félelemtől, hogy elveszíthetem.

-         Mégis mikor szándékoztad elmondani, hogy egy fél évet Franciaországban leszel?

-         Holnap…- rebegtem halkan.

-         Holnap…. És szabad tudnom, hogy miért nem ma? Gondolom ezért volt az sms is.- hangja még mindig remegett az idegességtől.

-         Nem akarok elmenni - mondtam, bár  hangom elcsuklott, így nem sikerült túl hihetőre a válasz.

-         Miért ne mennél?- nézett rám Rb döbbenten, és egy pillanatra még a harag is elszállt hangjából.

-         Mert…- nem tudtam válaszolni.

Rob olyan gyorsan termett mellettem, hogy szinte észre sem vettem mikor állt fel. Karomnál fogva gyengéden megragadott, és a szemembe nézve ejtette ki a szavakat.

-         El kell menned!

A könnyem folyni kezdett, de gyorsan letöröltem, nem akartam sírni!

- Majd megbeszéljük…

- Mikor, indulás előtt egy nappal?- kérdezte újra dühtől fuldokolva.

- Ma este- suttogtam és lehuppantam az egyik székre.

- Rendben, de tudd, hogy ez így akkor sincs jól. Ha nem bízol bennem akkor mond azt, de nagyon rosszul esik, hogy már a második, nagyon is fontos dolgot hallgatod el előlem.

- Sajnálom- mondtam, de nem vagyok benne biztos, hogy hallotta, mert magamra hagyott és vissza sietett órát tartani.

Nekem is mennem kéne… Gyerünk Kristen szedd össze magad, ennél rosszabb is történhetett volna. Csak haragszik ráadásul jogosan… Még kitudod engesztelni.

Újult erővel és tett vággyal ugrottam fel a székről, majd visszasiettem órára. Azt még nem tudtam, hogy fogom elérni, hogy megbocsásson, de valahol éreztem, hogy ennél sokkal nagyobb bajban is lehetnék, elvégre nem megcsaltam vagy valami hasonló borzalom, egyszerűen „csak” csalódást okoztam neki.

Az óra hátralévő részében ezen törtem a fejem, hogy mégis mit tehetnék…

Az utolsó negyed óra szokás szerint az éneké volt. Rob kérdésére, miszerint ki szeretne énekelni, egy lány azonnal fel is pattant és valami erősen népdalhoz hasonlító számot adott elő. Rob megdicsérte a lányt és ellátta pár jó tanáccsal, majd újra az osztály felé fordult.

-         Még valaki?- közben lopva rám nézett és láttam, ahogy a „bosszú” árnyéka végigsuhan szemében.

-         Kristen esetleg?- kérdezte közben megköszörülve tokát.

Felálltam és a szokásos remegés újból urrá lett rajtam. Pont ezt akarta látni, hogy egy kis elégtételt vegyen. Láttam, ahogy szánalmas látványtól megenyhül tekintete és egyből másik áldozat után kezdett keresni.

Talán ez a megfelelő alkalom.- gondoltam magamban, talán épp ezzel tudnám őt kiengesztelni.

Halkan megköszörültem a torkom és kihúztam magam, hogy a levegő szabadabban áramolhasson tüdőmből.

Egyetlen szám ugrott be, amit mostanában egyfolytában dúdoltam magamban.

Már az osztály fele engem nézett, de próbáltam őket kizárni tudatomból. Ez most csak Robnak szól… csak ketten vagyunk és semmi sem érdekel.

Legyűrve a borzalmas lámpalázat nagy levegőt vettem és énekelni kezdtem.

A levegő mintha megfagyott volna körülöttem, de lehet, hogy ezt csak én éreztem.

Rob épp háttal állt, és láttam, ahogy hangom hallatán megmerevedik, majd ahogy felismerte a saját szerzeményét hirtelen rám kapta tekintetét, és én éreztem, hogy jó úton járok. A dalban rengeteg volt a hajlítás, de viszonylag könnyen vettem az akadályokat.

Végig Rob arcát néztem, és majdnem elcsuklott a hangom, amikor láttam, hogy szeméből az összes harag távozik, és már szinte szerelmesen csillogó és meghatott tekintettel néz rám. A dal úgy négy percesre sikeredett, és Rob már a második percnél leült a tanári asztal mögé, hogy rendezhesse vonásait. Egyszer úgy láttam, mintha megakarna indulni felém, ezért szememmel óvatosságra intettem.

Dalom szinte a csengő megszólalásával együtt ért véget. Körül sem mertem pillantani, csak a többiekkel együtt kioldalaztam a teremből.

Amikor utoljára láttam Robot, még mindig az asztalnál ült és maga elé meredt. Szerettem volna odafutni hozzá és megcsókolni, de úgy gondoltam hagyok neki időt, és tulajdonképpen magamnak is, hogy feldolgozzuk a dolgokat.

Estére amúgy is bulit terveztünk, és úgy gondoltam utána talán nála is aludhatnék ha már egyszer azt mondtuk, hogy ma este megbeszéljük a külföldi utat.

A koleszban érve Sahne már ebéddel fogadott és kifaggatott minden egyes mozzanatról. Ahogy megemlítettem neki Párizst egyből azt kezdte kigondolni, hogy ő és Madie miként pályázhatnák meg az utat, hogy együtt mehessünk.

Ez nagyon jól esett. Végre valaki, aki nem aggódik, hanem a lehetőségeket latolgatja. Mindennél jobban szerettem volna, ah a lányok is velem jönnek.. Majdnem mindennél jobban…. Rob.. Ha túljutunk ezen a nehéz és szomorú beszélgetésen ígérem felejthetetlenné teszem a mai éjszakát…