77. Rész

77. Rész

Ma valahogy minden összejött. Most éreztem először, hogy mekkora szakadék köztünk és azok között a párok között, akik bárhova elmehetnek együtt anélkül, hogy ujjal mutogatnának rájuk... Merengve néztem az előttem csókolózó szerelmes párt és arról ábrándoztam, hogy egyszer majd mi is turbékolhatunk ilyen nyilvános helyen, és ha hangtalanul is, de mindenkinek tudtára adhatom, hogy ez a pasi foglalt, mert az enyém  és én az övé. Megmondom őszintén, hogy nem szoktam túlidealizálni a dolgokat, de valahogy nem ilyenek képzeltem az ideális kapcsolatot… Itt nem Robra gondolok, mert ő túl tesz minden álmomon, hanem az események lezajlására. Az rémisztett meg az előttem tornyosuló könyvkupacon kívül, hogy idegennek éreztem ma magam Rob szobájában…
Más párok randizgatnak, járni kezdenek, lefekszenek egymással hol az egyik lakásában hol a másikéban, aztán amikor elérkeznek egy újabb fordulóponthoz, akkor úgy döntenek, hogy összeköltöznek.  Egyértelmű, hogy nálunk minden sorrend felborult, hol miattunk, hol a külső tényezők miatt. Mégis úgy érzem, hogy ez túl korai volt. Egy ilyen együtt lakásnál az ember összes rigolyája előjön, megsokszorozónak a veszekedések, kiderülnek hibák és a végén az is lehet, hogy mindez különváláshoz vezet. Ráadásul mi nem is azért költöztünk össze, mert elérkezett az ideje, hanem mert csak így tudunk együtt lenni feltűnésmentesen. A másik dolog ami észrevehetetlenül is a fejembe kúszott, hogy még csak nem is Rob ötlete volt ez az egész hanem Samé. Mivan akkor, ha a kezdeti lelkesedés után Robnak is hasonlókon jár az agya, mint az enyém… Aztán fáradtan hazaér, és meglátja a bőröndöket a szobámban, és elretten ettől az egésztől. Szerelmesek vagyunk egymásba ez tagadhatatlan, ugyanakkor nem tinédzserek, hogy mindenbe csak úgy felelőtlenül belevágjunk azt gondolva, hogy a rózsaszín köd örökre körülöttünk lebeg majd.
Tom ha ezt hallaná biztosan azt gondolná, hogy ez a női hülyeség netovábbja, hogy mindent túllogikázunk… És talán igaza is lenne, de nem tehetek róla.
Ez a nap nem az én napom… Még egy óra és mehetek haza… Na ezt most szépen elszámítottam… idefele Shane hozott el, mert épp Tomhoz igyekezett, de arról teljesen megfeledkeztem, hogy új otthon nem megközelíthető a szokásos buszommal és gyalog sem egy leányálom… Mindegy mégis csak gyalogolni fogok… Taxira már nagyon sajnálom a pénzt, így is többet költöttem a bulikra, mint amennyi normális lett volna. Másokat meg nem szeretnék ugrasztani elvégre nem vagyok én ehhez hozzászokva , hogy mindenhová autóval cipelik a fenekemet.
Az előttem egyre jobban összegabalyodó pár, nemsokára kérte a számlát és gondolom nem kell sok fantázia ahhoz, hogy kitaláljam mit fognak ezután csinálni.
Újra bújni kezdtem a pszichológia könyvet, aminek az lett a vége, hogy minden egyes újabb állításnál magamon teszteltem a definíciókat, ami nem volt éppen lazító tréning, de tanulás szempontjából azt hiszem bevált, és végre úgy éreztem hasznosan töltöm az időm.
Még nem volt egészen éjfél, amikor megérkezett a váltás, és én a kabátomért indultam a raktárba. Valahol a szívem mélyén talán abban reménykedtem, hogy Rob beugrik hozzám. Persze miért tette volna, biztos nagyon fáradt volt amikor hazaért, meg amúgy is most már együtt lakunk… Átadtam a kulcsot, elköszöntem, majd a fülest fülembe dugva elindítottam a zenét és új otthon felé vettem az irányt.
Egész hideg volt az este, nem ártott volna, ha van nálam egy pulcsi, de én ostoba csak farmerben és rövidujjú blúzban indultam el, de hát olyan jó meleg volt ma is, ahhoz képest, hogy már jócskán bent jártunk az őszben.
Több, mint negyven percen keresztül csak gyalogoltam és gyalogoltam rendületlenül, míg végül boldogan tettem be magam után a kaput. Még mindig szerelmes voltam a csodás kertbe és ebbe a tiszta illatba, mely annyira szokatlanul távol esett New York szmogfelhőjének megszokott szagától.
Rob vajon még ébren van? A ház eléggé elhagyatottnak tűnt. Talán buliznak a többiek?
Előkapartam az újonnan kapott kulcsokat és benyitottam a hatalmas tölgyfaajtón.
Minden vaksötét volt kivéve a konyha ahol egy kisebb lámpa fénye pislákolt.
- Szia Vick!-öleltem meg a lányt, aki egyébként nagyon örült, hogy hirtelen ennyi lány vette körül az örökös fiúuralom után. Egyből összebarátkozott Madie-ékkel, akik szintén nem tudtak betelni ezzel a kedves teremtménnyel.
- Te hogy-hogy még fent vagy?- kérdeztem álmos tekintetét kémlelve.
-Felébredtem és lejöttem egy pohár üdítőért.
- Mond csak a többiek már mind alszanak?
- Huhh… Na várj… próbálok visszaemlékezni…. Shane Tomnál, Madie Garrett-nél, Sam csajozik a fiúkkal.
- A fiúkkal? Tehát a bátyád sincs itthon?- kérdeztem egy kicsit elhűlve, de inkább csalódottan, mint mérgesen.
- Őt nem tudom. Találkoztunk amikor hazaért és nem tűnt túl vidámnak. Aztán Sam csak annyit mondott, hogy mennek… De akkor itt volt, Bobby és Marcus is szóval nem tudom, hogy pontosan kik azok az ők…
- Hát… Úgyis mindjárt kiderül nem?- mondtam mosolyogva, mert láttam, hogy nagyon méregeti helyenként fintorba csusszanó arcpontjaim.
Együtt sétáltunk fel a lépcsőn, majd az ajtó előtt elköszöntem Vicktől.
Egy kicsit félve nyitottam be Rob szobájába, de ami fogadott az a vak sötétség volt. Egy árva neszt sem halottam kiszűrődni se a fürdőből sem az ágy felől.
Ezek szerint ő is bulizik… Ezt nem hiszem el… Oké Kris nyugodj le… nem vagytok összenőve és a buli még nem megcsalás, te pedig bízol benne. Azért valahogy mégis szánalmasan kicsinek éreztem most magam ebben a szobában… Az Ő szobájában.
Nem volt kedvem az erős fényhez, ezért az íróasztal felé botorkáltam, majd felkapcsoltam  a kicsi asztali lámpát.
Letettem a táskám a szék mellé, majd megfordultam, hogy a bőröndömből kivegyem a törölközőm és a tisztálkodási szereim.
Hirtelen egy árny vetült a világos falfelületre és annyira megijedtem, hogy halkan felsikoltottam. Mégsem vagyok egyedül….